Fraternity-Testvériség, 1960 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1960-06-01 / 6. szám
I DERŰS PERCEK Bj-W\A'AAA/\/V\AAAAAAA/\AAAAAAAÄAAAAAAA/\, MUNDÜS SE EXPEDIET Magyarul: a világ majd segit magán. Latinul Írtam, mert ez a mondás latinul született meg akkor, amikor még a nagyfejiiek latinul beszéltek a fórumon, amikor az emberiség számottevő része kardot hordott az oldalán, s azt a kardot kirántani is volt bátorsága, ha a helyzet úgy hozta magával. Bajok akkor is voltak. Akkor is akadtak Fabius Cunctátorok az elölülők között, akiknek nem volt bátorságuk kihúzni hüvelyéből az ősi kardot, hagyták a bajban sinylődőket meggebedni. Azok szülték meg a fenti mondást — a világ majd segit magán, mert még úgy sose volt, hogy sehogyse lett volna. Ha történetiró volnék, ebben a mostani khaoszban okadatoltan tud nék rámutatni a ma Fabius Cunctátoraira, a világ fórumának elölülőire, akik gyakorlatilag alkalmazzák ezt az elvet. Alkalmazzák ösztönszerüleg, mert ennek a mondásnak soha hírét sem hallották — akik ma kardot nem hordanak, de ha hordanának, azok a jámbor szatócsok legfeljebb arra használnák azt, hogy sajtot vágjanak vele. Konferenciák tartatnak, tanakodások, legyen-e csusctalálkozó, vagy ne legyen; nyilatkozatok látnak napvilágot, szó szót követ, egyik nap taszítja a másikat, alkalmak el- szalasztatnak, majd teszünk — mondják — maguk sem tudják, mit, ha azt kockázat nélkül tehetjük, te szenvedő alanya ennek a khaosznak, légy jó reménységgel, minden részvétünk a tied, majd tesz az Úristen csodát: a világ majd segit magán, úgy, ahogy tud. Ilyenképpen allegálni azonban nem az én feladatom. Majd elvégzi azt helyettem ennek a kornak történetírója. Én humorista vagyok, az előbbieket is csak azért mondottam el, mert ahogy ma az ügyeket intézik, az a humor határán mozog — nevetni lehetne azon, ha nem volna meg minden okunk inkább sirni. ★ ★ ★ Van ennek a mondásnak más értelmezése is. Ha a véletlen valamelyik jó magyar testvérünket nehéz feladat elé állította, őkelme mindig megtalálta az egyetlen célhozvezető megoldást. ~k ~k ~k Rekkenő augusztusi meleg időben halt meg az öreg Reczege Márton, aki harminc esztendő óta ült reggeltől estig a templom ajtóban. Koldult. Ez okon szinte belső embernek számított, akit a papnak, meg a kántornak stóla nélkül is illett kikisérni utolsó útjára. A temető félórajárás gyalogszerre], bizony megizzadt a plébános, még jobban a sokkal kövérebb kántor, mire kigyalogoltak, még jobban, mire elvégezték a szertartást. A plébános le is vetette nyomban az egyházi ruhákat, rábízván azokat a harangozóra, gyalog bandukolt a kántorral együtt hazafelé. Mikor a falu szélére értek, hivogatólag jelezte a kocsma ajtajára akasztott táblán az irás: ma friss csapolás van. Megszólal a kántor: — Főtisztelendő Uram, de jól esnék egy pohár sör ebben a melegben.
