Fraternity-Testvériség, 1959 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1959-10-01 / 10. szám
12 TESTVÉRISÉG Az ezredes láthatólag maga sem tudta, nevessen-e avagy hivatalosan katonás legyen. Azon tűnődhetett, vájjon sajnálkozva, vagy pedig hamarosan hozza-e tudomásomra a közlendőket: — Mon vieux, még van itt egy kis . . . hm . . . formalitás . . . hm . . . nagyon sajnálom, dehát . . . hm . . . Kezdtem ideges lenni. Korhadt fakeresztek és özvegyi fátylak táncoltak szemem előtt. Úgy éreztem magamat, mint Fortimbras szelleme, amint Hamlet épen idézi a bástyán. — Miután halottnak volt nyilvánítva — folytatta az ezredes — a fennálló rendelkezésekhez hiven, egy Kovács nevű (már megint ez a Kovács!) bajtársának vallomása alapján rekonstruáltuk . . . hm . . . feltételezett halálának körülményeit — que voila: ime . . . Ezzel az orrom alá tolt egy papirt. A száztizenhetediket. Azt hittem menten megjelenik Szent Péter a kulcsokkal, hirtelen szárnyam nő és elröppenek pallossal, hárfával, vagy fenyőgallyal a kezemben a bárányfelhők fölé. A szépen telegépelt papiros egy valóságos hősköltemény volt . . . Hogy abban a bizonyos Nia-Lo-i ütközetben (ahol ott sem voltam) valódi Zrinvi-ként rohantam ki, Kinizsi-ként aprítottam az ellenséget és utolsó leheletemig oroszlánként küzdöttem, akárcsak Szondy György. Végül is gránáttól találva felrobbantam és félig elégtem. De még a lángok között is lőttem (sőt: nem is töltöttem!). Egyszóval: én voltam Rusztem maga . . . És — most figyelj ide nyájas olvasó! — mindezért kitüntettek engem a Becsület Rend tiszti keresztjével, “a titre posthume”, azaz halálom után, sőt hősi halálomat megjutalmazandó, a Francia Köztársaság Elnöke adományozott szellememnek egy piros szalagon fityegő medáliát! — Miután téves volt . . . hm ... az értesülés, sőt . . . hm . . . a halál is — folytatta köhécselve és nevetését visszafojtva az ezredes — a hadügyminiszter ur a fennálló rendelkezések értelmében kénytelen Ont arra kérni, hogy a kitüntetésről önként mondjon le . . . — Mon Colonel, cela sera avec le plus grand plaisir! Jobban szeretek Becsület Rend nélkül élni, mint . . . itt elharaptam a szót, mert nem akartam katonátlan lenni. —- Igaza van, mon vieux! — mondotta az ezredes és vidáman rámhunyoritott. ★ ★ ★
