Fraternity-Testvériség, 1958 (36. évfolyam, 1-11. szám)

1958-11-01 / 11. szám

LASSAN A TAPSSAL!

(B) Ilyenkor, az őszi választások idején s főként közvetlenül előtte, magyar ünnepélyeinken, hivásra vagy gyakran hivás nélkül, garmadával szoktak megjelenni a kisebb nagyobb politikusok. Akik természetesen szót igényelnek. Eltekintve most attól, hogy legtöbbször és legtöbbünk őszinte unalmára, ha nem bosszúságára, egymásután és hosszadalmasan sütögetik el ezerszer hallott pártpolitikai patronjaikat: szinte komikus szokásunkká vált, hogy veresre tapsoljuk tenyereinket, mihelyst egy-egy nyakatekert kiejtésű magyar “Jó estét”-tel megtisztelnek bennünket. Ha pedig történetesen még arról is biztosítanak, hogy a paprikás csirkét és a töltött káposztát is szeretik: egyenesen oda vagyunk a boldogságtól. Arról pedig akár ne is szóljunk, hogy ha beszédük végén ludbőröztető hangsúlyozással az “Isten áldd meg a magyart” is kikinlódják magukból: még lábainkkal is dobogunk a gyönyörűségtől, ők maguk pedig alighanem azzal a duzzadó tudattal távoznak el, hogy ezekután nem lehet olyan magyar ebben a széles uj hazában, aki szavazatát ő reájuk ne adná.

A történeti hűség kedvéért azonban meg kell jegyeznünk, hogy választások után viszont kötéllel is nehezen lehet fogni ünnepélyeinkre egyet-egyet ezek közül a közéleti kiválóságok közül. Legfeljebb mente- getődző levelet Írnak, vagy valamelyik fullajtárjukat kegyeskednek be- kukkantatni néhány tűnő percre. Mert akkor már, egy-két évig, szavazatainkra nincs szükségük. Úgy, hogy már-már ott tartanak egyes dörgö- lőzni szerető kortesek, hogy helyes lenne talán március 15-öt is áthelyezni, mondjuk, november elejére, akkor bizonyára nem kellene szűkölködniük a pecsenye sütögetést elősegítő politikus barátaik megjelenésében s gyönyörködtető demagógiájában . . .

Ezek a mondatok, ha úgy tetszik, vehetők keserű tréfának is, bár, “nem zörög a haraszt” — ok nélkül. Az azonban nem tréfa már, hogy gyakorta olyan valaminek is tapsolunk, aminek szomorú jelentőségével nem vagyunk tisztában. És itt, e sorok Írója, személyes tapasztalat alapján beszél:

Az elmúlt két esztendő folyamán, s különösen ennek októbereiben, vagy két tucat olyan-olyan ünnepélyen vett részt, ahol az 1956-os magyar szabadságharc emlékezetét idézték vagy annak jelentőségét méltatták. — Ezekről az alkalmakról magára valamit is tartó amerikai politikus, ha meghívják, nem igen maradhatott el. Nem, mert hiszen a szabadságról általában igen hatásosan és dörgedelmesen lehet szónokolni — a siker reményében. Nem, mert igen kézenfekvő ilyenkor azt Ígérni, hogy az illető politikus minden lehetőt el fog követni abban az irányban, hogy Amerika kapuit szélesebbre kell tárni, hogy minél több magyar menekült is jöhessen be rajta . . .

És mi ennek förgetegesen tapsolunk!

De hát ez-é az, amit mi valójában akarunk?! Ez-é az, amit mi a szabadságharc ifjú mártírjainak vére árán, mint annak az ezeresztendős nemzetnek idesodródott fiai biztosítva szeretnének látni? Az-é, hogy csak