Fraternity-Testvériség, 1958 (36. évfolyam, 1-11. szám)
1958-11-01 / 11. szám
TESTVÉRISÉG 11 Kisleány kám! Te vidd el ezt a vádat. Egy magyar anya búcsúzó szavát, s amerre jársz a széles nagy világon, mondd el nekik, hogy rettentő a vád! Én ezt a vádat küldöm el Nyugatnak. Bár lehet fájó neked e tudat, hogy bármit ad, de mégis mindörökre adós marad s tán gyilkosunk Nyugat. Nem zokogok az ország temetésén, de vádolok, s e vádat vidd tovább, kik a magyart már kétszer odadobták, most újra tőlünk várnak nagy csodát? A holtak keze ökölbe szorulna a vérrelázott drága hant alatt, ha látná azt, hogy szegény Budapestre a szovjet terror újra rászakadt. Kislányom! Ki tőlem ma azt vártad, hogy simogat a szelíd anyakéz, mert könnyes szemed magam előtt látom, amely ijedten vissza-visszanéz. Kislányom, én olyan kemény lettem, mint ezredéves gránittömb hegyek. Csak azt ne kérd ma búcsúzóul tőlem, hogy bár egy percig, gyenge nő legyek. A Magyar anya nem lehet ma gyenge. Fiam fogoly és Te is messzemész. Ne csodálkozz, ha kővé meredve nem simogat és nem int ez a kéz. Tudd meg, hogy én itt állok fenn az ormon, s mikor a honvágy hazahoz . . . talán csodálkozol és te sem ismered meg e kőszobrot és félve szólsz . . . Anyám!
