Fraternity-Testvériség, 1958 (36. évfolyam, 1-11. szám)
1958-01-01 / 1. szám
22 TESTVÉRISÉG Mily szerencse, hogy most karra veszi Argall, Izgalma leverné, mint éjét a hajnal, De miként a hajnalt bíbor tüze tartja, Úgy Pocahontást is szép hercegi rangja. Özvegy édes anyja lovagi Argallnak, Cselédivel együtt könnyekre fakadnak, Hogy élve, erőben jó urokat látják, Karján meg a világ leggyönyörűbb lyányát. Kezét a cselédek, arcát meg az anyja Csókkal beborítják, ez kincse, jutalma; Aztán Pocahontas mosolyának esnek Hálás csodálói e ragyogó estnek. Majd mikor anya s lyány magukra maradnak, Kérdés s feleletbe merülnek az ajkak, Rolf esetén még a gyermek is elszörnyedt, Hát még szegény anyja, aki szintén özvegy. Mert isszonyú tett az, mit annyi megátkoz, Mikor az indián gúzzsal kötöz fához; Ha Pocahontas nincs, Rolf és kapitánya Albion világát soha meg nem látja. Térdre kényszerítik foglyukat a szkalpra, Homlokát lenyomják éles szikla-lapra, Búbját lenyisszantják “ugh” orditásokkal, Agy velejét durván kiverik botokkal. El is mondogatja Rolf anyja néhányszor: “Meglátni csak egyszer, meghálálni százszor! Hozza ide tüstént — így köszönti Argallt — Ezt az én fiamat védelmező angyalt.” De Pocahontas még ellene mond annak, Mert előtte sürgős szebb dolgai vannak, Azok közt is első és tán neki legszebb: Hites gyermekévé lenni a Keresztnek. Aztán neki látni, hogy ékes ruhái Rangoljanak illőn, mind legyen királyi, Vendég-koszorúba illessze tapintat, Ne mű-virág legyen, hanem inkább illat.
