Fraternity-Testvériség, 1958 (36. évfolyam, 1-11. szám)
1958-01-01 / 1. szám
12 TESTVÉRISÉG Bossie-nak csodaszép borja lett az éjszaka. Tessék lejönni, megnézni.” “Kékszalagot nyertünk a teheneinkkel. A tejhozamunk kitűnő!” “Annyi tojásunk van, hogy nem tudunk vele mit kezdeni. Mennyit adjunk el?” “Az idén nagyon jó a tengeri termés. Több lesz, mint ami a górénkba fér.” Lassanként úgy kiokulok a gazdálkodás ezer csinja-binja felől, hogy ha sokáig élek, professzor lesz belőlem. Az érdekes dolog az, hogy a tanulást valóban élvezem s ami fontosabb: fog rajtam. De a legérdekesebbek az emberek. Mindig sejtettem, hogy a világ közepe az “én”. Itt holt bizonyosságot szereztem felőle. A mi drága jó öregasszonyainknak például igazán tetszésökre főzni lehetetlen. Mert az egyik szerint a disznócsülkös paszuly csak akkor jó, ha a rántásba karikára szelték a vöröshagymát. “Én mindig úgy csináltam!” A másik elszörnyed a vöröshagyma ellen elkövetett ilyen merénylet hallattán. “Lehetetlen. A vöröshagymát kockára kell vágni. Én mindig úgy csináltam.” Ezen aztán el lehet tölteni egy egész napot. Az se utolsó mulatság, amikor az ember az önéletrajzát adja le. “Hejh, hajdanta, amikor . . . !” S azután jön a szünetnélküli, “én”-nel tarkázott csodálatosabbnál csodálatosabb történet, amiknek egyetlen dicsfénnyel koszoruzott hőse van: “én”. Mert tért és időt tekintve nincsen áldottabb dolog, mint a “megszépitő messzeség”. Mondjon akárki akármit, az már szent igaz, hogy ennek a búval bélelt, unalmas világnak mégis a betegség a legnagyobb j óltevője. Erről lehet még csak igazán eldiskurálgatni, meg az operálásról, ami persze elválaszthatatlanul vele jár. Olyan doktort még nem szült édesanya, aki könyvbe tudná szedni mind azt a számtalan fajta kórt, amiről a mi drága jó öregeink tudnak s amiken ők már minden keresztül mentek. S azután a csodálatos diagnózisok, baj megállapitások. Lehet, hogy itt-ott akadhatnak doktorok, akik konyithatnak valamit a betegségekhez, de annyit nem tudnak, mint mi. — Hát még az orvosságok! Azok a csodaszerek, amiket mi komendálgatunk egymásnak! A gyerekek? Azoknak még nincsen tegnapjuk, csak holnapok. Könnyebben kezelhetők, mint a felnőttek. Rugalmasabbak. De azért gondoskodnak róla, hogy létezésükről egy pillanatra se feledkezzünk el. Volt például egy idő, amikor három nyelvet kellett használnunk ahoz, hogy egymást megértsük. Egy részük nemcsak itt született, de nem is tudott máskép, mint angolul. Nagyobb részük magyar- országi menekült s csak magyarul értettek. Volt aztán egy gyermekünk, aki csak németül beszélt. Magyarul — angolul még csak elbolondulok, de a német tudományom igen berozsdásodott. Ezt is
