Fraternity-Testvériség, 1957 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1957-07-01 / 7. szám
TESTVÉRISÉG 27 Az, amit az ember leleménye hangol, Előbb vagy utóbb, de menekül a hangtól, Zivatarát lelkünk húrjaira rázza, Ránk dől betegítve, mint Pocahontásra. Enyhét ad a szellő az erdei fákon, Méhike ha zümmög, mézet a virágon, Madár ha csicsereg s gilicéid búgnak, Gyógyítja sebét a nagy szívbeli búnak. Ha őzike gyöngéd, puha kezed nyalja, Rolf varázs melege nem bizsereg rajta? Úgy, mint a betűnél nyakad ha ölelte, Össze-muzsikált a lelkeddel a lelke. Tégedet el tőle ugyan ki szakíthat? Szíved szent jogáért kivűlet ki vívhat? Útadban ki gátol, ösvényt ki keresztez? Ha szíved dobogja: akarom, hát meglesz! Fájó nyugtalanság ha emészti szíved, Ezzel, ha nem erdő, hát ugyan ki bír meg? Ez balzsam a szívre, hogy meg ne repedjen, Hogy nagyot sikoltson: szeretem, szeretem! Már az egész erdő mintha csak őt szánná, Lefogy Pocahontas bús erdei vázzá, Tán bele is halna, roskadva le földig, Ha terve üdítőn szívébe nem ötlik. Feldalol a vágya, a lelki, a testi, Képzeletét tarka színekkel befesti, Ha szép alakot ölt lelkében az ábra, Hasonlítani kezd az Rolf daliára. Mint reggeli mosdás a lusta menyétet, Megkapja kebelét egy fürge igézet, Megcsillan reménye tüneményes tornya, Az magát tündéri palotává forrja. ' Szép király-kisasszony: a vágy lakik benne,’ Melynek Rolf nevétől viszhangzik a terme, Bírni a bírhatlant — egy életet rája! —- Rolf legyen a tündér palota királya. •
