Fraternity-Testvériség, 1957 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1957-07-01 / 7. szám

TESTVÉRISÉG

21

Nos, ilyen a gálya cifrázott alakja,

Mely Pocahontásért fut le Potomacra,

Argall még maga is csudálkozva bámúl, Hogy ily mesterművet termelt ki magábúl.

Hetek hosszú során rengeti a hullám, Útközben figyelve, sok mindent tanúlván, Míg végre kikötött, hol szövik az álmot, Pocahontas előtt döbbenve megállóit.

Egy szó sem akad rá hebegő nyelvére, Elbűvöli a lyány ragyogó fensége,

Tündéri szépsége, gyönyörű alakja,

És ezüst csengőként csilingelő hangja.

Ajkán csupa szellem játszik a szavakban, Mit mosolya színez kedves zuhatagban, Csillagok nevetnek fekete szemében,

Miket zene kisér bent valahol mélyen.

Ott lent a szivében, mely dallamra dobban, Azt kérdi magától: Rolf dalia hol van?

De egy szót világért nem ejtene róla,

Jól teszi, ne váljék gyászdalra a nóta.

Hite pacsirtája csicsergi zenére,

Azt a tarka gályát Rolf küldötte érte,

Aki nála nélkül már meg se tud élni,

Véle pedig még a bánat is feléli.

Argallnak is lassan oldódik a nyelve,

Édes öröm-szókkal, halkan enyelegve,

Lelkes szava mélyén ott zsibong egy álom: “Mióta keresem s ime megtalálom.”

Míg Potomac aztán Argallal beszélget, Pocahontas lent a gályán heverészget,

Elnézi, ez is itt, az is ott Rolf műve,

Nézi a holdat is nevetve, derülve.

Aztán az ülőkén burukkol a kedve,

Mint lágy, puha fészkén a gügyögő gerle, Mintha daliás Rolf lelke melegítné, így nemesül benne a szerelem hitté.