Fraternity-Testvériség, 1957 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1957-05-01 / 5. szám
12 TESTVÉRISÉG A SZÁZHETVENEGYEDIK GYÜLEKEZET A magyar református élet mindennapi kenyerem. Testi, lelki kenyerem. Ezzel jegyeztem el magam sok-sok esztendővel ezelőtt s már csak halálommal szakadok el tőle. Meggyőződésem, hogy az, ami a magyarságban érték, csak református fémjelzéssel marad meg. Érv? A történelmi Magyar- ország határán kivül másfélmillió magyar él. Él? Túlnyomó részt vegetál. Csak azok élnek, akik beszálltak az Egyház hajójába. Európában, Észak- és Dél-Amerikában, meg Ausztráliában ebben a pillanatban százhetven egyházközséget tartunk számon. Nem sokat. Jóval több futna belőlünk, hiszen kereszt- levél szerinti reformátusok lehetünk vagy háromszázezren, de hetvenötezrünknél többen nem merjük megvallani. És még ez a töredék reformátusság sem egységes. Nemcsak az országhatárok választanak el bennünket, hanem egy és ugyanaz országban is válaszfalak emelkednek közöttünk. S még igy is, kevesen, szétforgácsoltán, mi vagyunk a magyar élet és érték hordozói. Bizonyiték? Páristól Sydneyig, Calgarytól Buenos Airesig százhuszonöt templom. A megmaradásnak, az ébenhá- ézernek, az isteni segedelemnek százhuszonöt sziklaköve. Ma már puszta jámbor óhaj, de mire tudtunk volna menni, ha kezdettől fogva együtt maradtunk volna, egy csoportban? Feleletül csak két példára mutatok rá. Az egyik az Amerikai Magyar Református Egyesület, a református keresztyén gazdálkodás eme csodálatos alkotása. Mert ennek keretein belül felülemelkedtünk a bennünket különben elválasztó falakon és egymás segítésére szántuk centjeinket: azok hatvan év alatt milliókká nőttek. A Református Egyesület nemcsak annak a bizonyítéka, hogy az összefogásban természettől erő van, de ugyanakkor abban annak az egészséges református keresztyén elvnek a felismerése is kidomborodik, hogy mi nemcsak a “lélekért” vagyunk felelősek, hanem a “testért” is, az egész emberért. Ezért nem tudom megérteni azt hellyel-közzel felbukkanó érvelést, hogy a lelkipásztor nem foglalkozhat “üzlettel”. Miféle “üzlettel” — kérdem szelíden? Azzal, hogy a magunk testvérsegitő intézményét ajánljuk a magunk népének? Azzal, hogy ennek eredmény eképen templomok építését, gyülekezetek fennmaradását tesszük lehetővé s kezünk kenyérrel, ruhával, orvossággal tengereken túlra érhet el? Ez volna az az “üzlet”, amitől húzódozni kellene?
