Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-11-01 / 11. szám
TESTVÉRISÉG 3 GYŐZHETETLEN MAGYARSÁG A magyarországi eseményeket, tudjuk, a lapok, rádió és televizióból mindenki a legnagyobb figyelemmel kisérte és kiséri. Mikor e sorokat Írjuk, november 18-án, vasárnap az utolsóként vett hir azt jelenti Magyarországról, hogy az eleinte győzelemmel kecsegtető szabadságharcot a bestiális tatár hadosztályokból álló vörös hatalom vérbefojtotta. Ártatlan, lelkes fiatalság, védetlen gyermekek és nők holttestein keresztül vett szégyenletes diadalt egyelőre magának az istentelen és embertelen túlerő. Sir bennünk a lélek, ha erre a világtörténelemben példátlan nemzetirtásra gondolunk. Mikor azonban a szivünk fáj az eszünket kell elő vennünk, hogy ha nem is vigasztalódást vagy csak megnyugvást is találhassunk, de a tragikus jelen tanulságait a jövendőre levonhassuk. A levonható tanulságok pedig arra mutatnak, hogy ezt a harcot nem a kommunista gyilkosok, hanem a magyar nép nyerte meg. Első pillanatra talán hihetetlen és értelmetlennek tűnik ez a megállapítás s ezért legalább röviden sorra kell vennünk az okokat, amik ezt a merésznek látszó igazságot alátámasztják. Ezt a harcot az az ifjúság kezdte, amely az elmúlt tiz esztendő alatt teljes kiszolgáltatottságában termékeny talaja kellett volna legyen a mételyező vörös eszméknek. Az is volt. Termékeny talaj. De pontosan az ellenkező irányban. Az oktatói által beléje vetett gazt kivetette magából s helyén titokban csak azt a magot érlelte meg, amit a szülői ház szórt félénken beléje. Eltiltották az ember alkotta templomoktól, tehát lelkében épített templomot magának. Az első kínálkozó alkalommal erről tett halálosan szép bizonyságot. Azt kürtölte a szovjet propaganda negyven esztendő óta, hogy az általuk építendő uj állam a “dolgozók”, a munkás proletárság paradicsoma lesz. Ezt a paradicsomot szivemélyéig megutálta a magyar munkásság, mert elsőnek csatlakozva hozzá a végsőkig kitartott az ifjúság által indított szabadságharcban. Fegyverrel is s fegyvertelenül szenvedő és a kényszeritett munkát megtagadó magatartásával is. És ezzel az értelmes magyar munkásság történetének a legragyogóbb fejezetét irta meg.
