Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1956-02-01 / 2. szám

TESTVÉRISÉG

15

Jaj, amerre bömböl, jaj, amerre szágúld, Felzokog utána nagy véres országút,

De csak pillanatra sír utána locsban,

Helyére a tenger bősz irama loccsan.

Megtámadja bőgve a királyi várat,

Tornyait letépi, valamennyit, százat,

Villogó villámnak hasogatja lobja,

Izre-porrá törvén, a tengerbe dobja.

Hol tarjagos felhők kebele megnyílván, Csombókba kötődik derékon a villám, Egyenesre rúgva oly iszonyút reccsen, Megőrül, aki él, arcára esetten.

Ordító, sivalgó barmot avagy népet,

Kik egymást ölelve leltek menedéket,

Tagolt darabokban szerte hajigálja Házak fedelére, levegőbe, fákra.

Ily őrült iramban zuhan a habokba Virúló világnak legutolsó bokra,

Ily ítéletet föld három napig bír-e?

Mú s Atlantisz példa — ma már csak a híre.

Mindkettő a felforrt tenger alá süllyedt,

Ez falta a bálványt, az falta a szüzet,

Kiket jajra, táncra pokol tüze lendít,

Melyet még a tenger bő vize sem enyhít.

Filippín szigetén, forró éjszakában,

Mú nyögő siralmát hallhatod az árban,

Hawaii szigetén ha pendűl a hárfa,

Ott jajgat e bánat bús népe dalába.

Csillaga az ékes, szerelmes Azórnak Szomorúan pillog, ha dalt ad a szónak,

Pálma levelei buja Bermudának Atlantiszról éjjel sírva muzsikálnak.

Szentilona, Báli, Madíra, Kanári S két nagy óceánnak több sziget-virági,

Sóhaj os hullámok a csillagos égnek Mind erről dalolnak, mind erről regélnek.

Madagaszkár erről lantolt nekem őszön,

Hol kikötött egykor egy távoli ősöm, Benyovszkival együtt, ama híres Rontó,

Akit ékesített alkirályi ordó.

Rézbőrű rokoni a meglakolt Múnak Kolumbia földjén törzsekbe lapúlnak, Húnszerű szokásit, sátrait hogy nézem,

Szép vezetőm lelkét melegebbnek érzem.

“Ez itt a rokonság! — diadallal zengi — Mely a barna húnok bukását kesergi . . . Szétszakítá őket az iszonyú tenger, így lett a húnokból itt indián ember.”

Lecsüggeszti szárnyát vezetőm e közben,

Rám borítja fátylát s aztán tova röppen,

S míg tűnő tündérem keze után esdtem, Álmaimból tarka sátrak közé estem.

Megzendűl a város, fellibben a sátor,

Körülvesz azonnal egy sas-tolu tábor, Toll-koronát adnak, melynek dali szárnya Végivel a földet pulykaszerűn szántja.

Riadó huj-huj-t zeng a rengeteg erdő, Visszhangjait mintegy leveliről pergő,

Örömittas minden, gyermekük is hangos,

Ki először meglát: Unkalunt, a lantos.

Hogy menekültél meg Atlantiszból? — kérdem, Válaszúi nagyot néz, azt mondja: “Nem értem! Engem ide szült egy régi rege árnya, Powhattan királynak késő unokája.

Én vagyok, ki téged régen ide várlak, Mennyire örülnek j öttödön e sátrak!

Szeretettel néz rád Potomak vidéke,

Melynek Pocahontas volt hajdani éke.”

Én e szörnyű álmok burkaiból menten Magamat Unkalunt karjaiba fejtem,

Összesír a vágyban régi közös álmunk, Pocahontas felhős mezejében járunk.

Lelkem ide vágyott közeledbe éppen,

Hogy Pocahontasról igazat beszéljen,

Ki volt ez a szépség? és teteme hol van?

Mert láttam nem egyszer képben és szoborban.

Most amit a lelkem még nem tud egészen, Unkalunt, rokona, mond el nekem szépen,

Mert ez a hercegnő érdemes a lantra, Lanthúromat húrold egy rokoni dalra.

Felszítva parázsunk, lobbot vet a rőzse,

Ott lobog a lángon Unkalunt szép őse,

Míg mirha kendőit teregeti álmunk,

Pocahontas titka mélyeiben járunk.

Unkaluntnak húrján felzokog az ének, Előbukkan képe a keresett szépnek . . . Pocahontas! ez az! óh, iszonyú álmok!

Ő az, ki a vészben tündéremül állott.

Túl világi hangját már hallani vélem:

“Benne vagyok mélyen lantod énekében,

Rád Manitó titkát csak azért kavartam,

Mert éneked hőse én lenni akartam.

Már nemcsak a hősöd, rokonod is egyben, Fellobogó lángod síró szerelemben, Megváltásomnak is engesztelő titka:

Hosszú szenvedésben hű maradtam, tiszta.”

Hunyorgó szendere kandallónk tüzének Pislogó parazsak pilláira lépnek,

Ott lebeg a szépség, a szomorú, áldott:

“Én vagyok, ki jártam álmaidba, látod?

Álmaid országát lelkem azért járta,

Sírjon bele sorsom rokonim dalába,

Nagy példaadásra pengesd ki regényem,

Hogy minden szerelem vére szerint éljen.”