Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-08-01 / 8. szám
4 TESTVÉRISÉG körülmények szerint — mégis mindig eszembe jut Erdélyi Józsefnek “Torony” cimü verse. . . . Nem tudom, hogy hivták azt a kis emberkét, akiről a vers szól. Lehetett Jóska, vagy akár Jancsi. Kis kerekszemü tanyasi lurkó, akit életében először visz el hazulról az anyja — be a városba. Fehérre meszelt kicsi házuk messzire marad a búzatáblák között, a fecske is ereszük alatt, kis kertjükben a sarkantyuvirágok, meg a kotlóstyuk a kosárban . . . Lassan- lassan a mezők pipacsai is elmaradnak. Minden, ami eddig az ő világa volt. Nem is igen érti, hogy hogyan történik, hogy még mindig nem látja a világ végét, pedig kicsi lábai alig birják már a menést . . . — Nini! milyen sűrűn jönnek itt egymáustán a tanyák! Beérnek a városba s a kis-ember alig jut szóhoz: — Édesanyám! Hát az a nagy ház kié? — Dörzsölgeti szemeit, issza a nagy csodát. Megy tekintetével feljebb, feljebb, a nyaka alig birja már. Torony!-— Hogy is lehet olyan messzire fellátni?! A harangszó is újdonság, ilyen nagyhangú kolompot sohase hallott még a tanyán! De mindez semmi! A sok-sok kérdés s az anya magyarázó szavai közben megjelenik a harangozó a torony-erkélyen: — Édesanyám! Tán a jó Isten az ott kisbundában? — S édesanyja szelíden oktatja: “. . . Ember az fiam, harangozó. Az Isten messzi van, nem látja senki; feléje utat az embereknek a torony mutat.” . . . Nem tudom, hogy optimizmus beszél-e belőlem, de úgy érzem, hogy amig a felnőttek, tanítók és főképpen az édesanyák nem fáradnak ki a sok-sok kérdésre válaszolni, amig érzik a végtelen felelősséget, a magvetés felelősségét s nem teszi őket idegessé a harmadik együgyünek, jelentéktelennek látszó kérdés után a negyedik ... a tizedik, addig reménykedhetünk gyermekeink, unokáink jövőjében, akármilyen cowboy-pisztolyos környezetben, modern világban, vagy akármilyen uj, vagy régi “izmusok” levegőjében is nőnek fel! Emlékszem Babits Mihálynak vagy huszonöt évvel ezelőtt megjelent egyik tanulmányára. Mint valami szent félelemtől vak poéta kiált benne hozzánk:
