Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-02-01 / 2. szám
12 TESTVÉRISÉG AZ UJ KOLOSSZUS — EMMA LAZARUS VERSE — (A Testvériség múlt havi számában, az eredeti versmértékhez ragaszkodó műforditási kisérlet után alábbiakban, egy újabb átültetési kísérletet közlünk. Az eredeti angol szövegű vers, mint jeleztük, a new yorki Szabadság szobron van elhelyezve.) Nem mint a kérkedő kolosszus Rhodosnál, Mely két partba vágta gőgös érc lábait, A hullámokmosta szigetbe vájva itt, A mi határunknál szerény Nagyasszony áll. A számüzötteknek anyja ő s a fáklya, Amit magasra tart a ködlő ég felé, Biztató fényt vetít az érkezők elé S Isten-hozottal vár a szabad világba. És mintha némán is hangzanék ajaka: Nem kell nekem kincsed te büszke ó-haza, Csak engedd át a bus nincstelenek hadát S mind ki hazájában nem lelheté honát, A szabadságszomjas szegény szenvedőket . . . Aranykapunkon én átvezérlem őket. CSELVETŐK... Irta: Szalay László Ebben a szomorú időben a török volt az ur Magyarországon . . . Főkép az alföldön — a Duna-Tiszaközén, Szegeden, Kecskeméten, Nagykőrösön — föl egész Budáig, s a falvak lakosságát a megszálló spahik nyomorgatták — ők szedték az adót mint hübérurak — a városok lakossága meg a Szultánnak adózott . . . Különösen a lelketlen spahik, a szerencsétlen külső népet égbekiáltóan zsarolták, mindenéből kifosztották, az arra alkalmas legényeket katonáknak, a hajadonokat a háremeik részére eladogatták, úgy, hogy a tűrhetetlen állapotok következményekép a falvak lakossága megszökött és szétszéledt, hogy részben a városokban, részben a még meg nem szállt területeken találjon menedéket . . . Sokan voltak aztán, akik sérelmeiket megbosszulandó a palánkok — végvárak — vitézei közé állottak, vagy a kalandosabb vérnek kisebb-nagyobb bandákba verődve portyázták a végelláthatatlan pusztát, utón útfélen lest vetve, gyilkolva és rabolva a gyűlölt ellenséget . . . Akkoriban könnyű volt a bujdosás, mert a Duna-Tiszaközi pusztatengert beláthatatlan ősmocsarak és erdőrengetegek tarkították, ahova a török nem merte bedugni soha az ábrázatát. A folyton leselkedő cselvetőknek a városokba kibejáró falusi nép utján nem volt nehéz dolog a török szándékairól értesülni . . . így például Kakuk, az egyik száguldójuk, már napokkal előbb hirül vitte nekik a Zöldhalmi rét pataji palánkjához, hogy Bajaduz bég, a kecskeméti nagyur Virágvasárnapra következő hétfőn szállíttatja a fertályos adót, Abdurahman budai basához, hatvan ispáhi kíséretével . . . Na lett erre öröm a palánkban . . . — Ide hallgassatok: ehol vagyunk öszvesen lovasok tizenketten! . . . — Az a! . . . Meg a többi is itt dolgozik nem távol, csak be kell hujjántani őket! . . . — Te hallgass Simon! . . . Mer azér, hogy úgy se takaros amit beszélsz! .... Hát már mire vóna jő őket is idebolonditani? . . . — Ahun e hogy mire: hát tizenketten megyünk hatvan spahira? . . . — Hát úgy ahogy mondod: csakis! . . . . Tizenketten hatvan spahira! . . . — No én már ögyetmást mögéltem, de erre igöncsak kiváncsi vagyok! . . . — Hátha mög kiváncsi vagy, akkó’ fogd be a szád oszt hallgasd a szavam! . . . — Nocsak! . . . — Szőrzünk öt szekeret . . . Oszt azt az öt szekeret bevonjuk szép mennyezetősen ponyvával, mintha vásárosok szekere vóna . . . — Hát osztán? . . . — Oszt a szekeresek elkezdenek szép lassan hajtani a szentmiklósi országúton erre Kecskemét fele, oszt a nagy pusztalegelőn az ita- tókutnál mögállapodnak . . . — Oszt mi lesz azokon a szekerekén? — Hogy mi lesz? . . . Hát tudd meg, hogy: sömmi! . . . — Sömmi? . . . — Az a! . . . Mer’ azér’ hogy azok a szekerek ott csak várakozni fognak a torokra, de ahogy gyün a török, oszt olyan dülőnyire beéri őköt, ők erre mögcsapkodik a lovaikat, oszt nagy lármával elkezdenek menekülni, ahányan annyifelé! . . . — Hát osztán? . . .
