Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-02-01 / 2. szám
TESTVÉRISÉG 7 1885-1956 Egyesületünk legrégibb aktiv osztályjegyzője, Verba Sándor testvérünk elköltözött az élők sorából. Vele valóban egyike dőlt ki azoknak, akik egy egész életet töltöttek el a Református Egyesülettel való testvéri kapcsolatban. 22 éves volt, amikor belépett az Egyesületbe és 70 éves korában hivta haza az Ur. Sokan vagyunk, akik a tisztalelkü, becsületes, derék magyart őszinte szivvel gyászoljuk s akik elfelejteni nem fogjuk. Amikor 42 esztendővel ezelőtt Amerikába kerültem, Verba Sándor amerikai faluja, Whit- sett is a pittsburghi egyház szórványai közé tartozott. Akkor másfél évig, később újra öt és fél évig jártam ezeket a szórványokat. — Úgyszólván csak pár napos amerikás voltam, amikor Verba Sándort megismertem. Egy kopott, összevissza faragott padokkal teli iskola teremben tartottunk istentiszteleteket, amelyeken a jó megjelenésű, mindig csinosan öltözködő, komoly, egyenes beszédű Verba Sándor is mindig ott volt. Huszan-harmincan lehettünk ezeken az alkalmakon. Utána vagy Verbáék- hoz, vagy néhai Boczán Jánoshoz mentünk, ahol magyaros szívességgel láttak el bennünket. Amikor néha temetés volt, együtt tettük meg a hosszú utat, sok meredek kapaszkodót végigjárva, a perryopolisi temetőig. Azután csak a konvenciókon találkoztam Verba Sándorral, akin látszólag alig változtatott az idő. Lelkileg pedig egyáltalában nem változott: ugyanaz az aranybecsületességü, istenfélő és emberszerető ember maradt, aki mindig volt. Egyesületünkhöz igaz hűséggel ragaszkodott. Fájt neki, hogy a bánya-ipar hanyatlásával osztálya is fogyott, de a megmaradtakat hűségesen gondozta. Soha vita, vagy nézeteltérés nem volt vele. Mikor átköltöztünk uj székházunkba, a mostani Kossuth Házba, mint legrégebben szolgáló osztályjegyzőnket meghívtuk, hogy a vezértestületi gyűléssel kapcsolatban vegyen részt a megnyitó ünnepélyen. Sajnáltuk, hogy nem jött el. Okát nem tudtuk, de most már sejthetjük, hogy talán az egészsége nem volt rendben már akkor sem. Jó lett volna legalább akkor utoljára kezet szorítani vele s megmutatni neki, hogy szeretett egyesülete hová fejlődött. Felesége halála után mindjobban reá nehez- dett a lelki magányosság, amit az elhatalmasodó betegség még nehezebbé tett. De azért, mikor irt, betűit épen olyan akkurátos pontossággal irta le, mint fiatal korában. Erős akarata nem engedte, hogy a keze reszkessen. — Ezzel az erős akarattal, de Istenbe vetett rendületlen keresztyén hittel várta a halált is, amellyel bátran, félelem nélkül nézett szembe. Egyesületünk nevében Csik Sándor kerületi szervezőnk vett részt végtisztességtételén, nehéz szivvel búcsúzva a régi, hűséges munkatárstól. Legyen pihenése csöndes, jutalma el nem múló és emlékezete áldott. Vasváry Ödön. peltnek a debreceni theologián iskolatársa, tartotta az ünnepi beszédet. Régi ellenőrünket, Nt. Csépke Istvánt, ötven éven át hűséges élettársát, a nagytiszteletü asszonyt, a megemlékezést nyújtó egyházat, az ünnepi szónokot, Dr. Tóth Sándort és a még életben levő többi volt munkatársainkat, szeretettel köszöntjük. “URAM, NEKEM SENKIM NINCS” A Bethesda tavánál ülő betegnek ez a kijelentése jutott eszembe, mikor a Bethlen Otthonban a felvételi kérvényeket tárgyaltuk. A sok kérés között volt egy, igazán a mélységből fakadó, kiáltás. Nyolcvankét éves, özvegy, édesanya Otthonunkba felvételét kérte. Öt gyermeke közül három a haza szolgálatában áldozta életét, a negyedik gyermeke idegletöréssel szanatóriumban van, az ötödiknek megélhetése nehéz. Bethlen Otthonunkban szeretne menedéket találni, de havi 46 dollár állami segélyen kívül semmije nincsen. “Uram, nekem senkim nincs.” De van valakije: Egyesületünk Bethlen Otthona. Ott adunk lehetőséget neki arra, hogy hátralevő napjait csendes megelégedésben tölt- hesse el. “NEM HAGYTAK CSALATKOZNI REMÉNYSÉGÜNKBEN” Gyógyszert küldtünk óhazai beteg testvérünknek. Köszönő levelében olvashatjuk a következőket: “. . . Isten áldja meg az Egyesületet, hogy nem hagytak csalatkozni reménységünkben. Kis családomnak igazán boldog karácsonyt tetszettek szerezni. Nem is tudom leírni azt az örömöt, amikor hosszú percekig tartottam könnyes szemmel, remegő kezemben, a megérkezett orvosság csomagot. Áldom Isten csodálatos szabaditó irgalmát . . .” Hagyhatjuk-é reménységükben csalatkozni azokat, kik betegségükben, nyomorúságukban hozzánk fordulnak? Tegyük lehetővé hogy segíthessünk. Dr. Újlaki Ferenc elnök.
