Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-12-01 / 12. szám
8 TESTVÉRISÉG mostoha időjárás rajta hagyta — érezhetőn is — nyomait. Ha hosszan tartana a vihar, ki- döntené a fát is, de előre tör a Nap, átsüti a haragos felhőket és szétárasztja sugarait a reszkető lombokon . . . Visszaszállni az emlékezés szárnyain a múltba .. . Elmerengni életünk eseményein . . . Mennyi eltévesztett ut! Örvénybe sodró játszihullámok! Lejtőre vezető ösvény, aminek veszedelmet rejtő mélységére csak akkor bukkanunk, mikor a lejtő szélére érünk. Mennyi elpazarolt energia, mig visszavergődünk ismét életünk főutjára. Mert a Sors olyan, mint a Halál: senki se kerülheti el. Az élet két Her- culese. Velük szemben csökken az emberi erő. Ha makacskodunk is, ha küzdünk is ellenük, nekünk kell előttük meghajtani, mint rabszolgáknak uruk előtt. Elmélázok . . . milyen is az ember! Minő messzire elnyúl egy kis sárgaságért: azt hiszi arany! S mikor kezében van látja, hogy szines szappankő, minden nyomás áthatja, formát üthet bele egy utszéli kaviccsal. Néha a ködtől, néha a csillogástól elvakulunk . . . Boldog, aki nem veszíti el magát; aki a Sors dobálásába megedződik és nem málik szét. Vannak szerencsés emberek, akik gyorsan észre térnek egypár ide-oda dobálás után és visszaütnek, megmutatják, hogy legények a talpon és kiharcolják a Sorstól, amit akarnak; egyik kitartó küzdelemmel, másik játszva, könnyed színészi kezekkel. Jó annak, aki élete elején megérzi: milyen gazdagon van megáldva az Úrtól és Vele jár, hogy el ne kaphassa a Sors forgó szele. Mert Isten adományában minden előttünk van, de sokmindent akkor veszünk észre, amikor már megfordult és tovamegy tőlünk. Mennyi élet-drágasággal vagyunk körül véve ifjú korunkban és mégse látjuk, csak később — jó, ha nem későn. Mint a vásárban forgolódó ifjú, akit körülvettek, megrohantak a szeleburdi pajtások és csak otthon veszi észre, mi mindennel térhetett volna haza! Mennyi szines drágaság volt előtte, venni is akart ezt is, azt is, és mégis, valahogy, érték nélkül, semmiségekkel jött haza az értékekkel megrakott vásárról. Milyen szépen, gondosan kiöltözve mentem én is a — vásárra. Reményekkel eltelve . . . Mennyi minden előttem volt, szép és drága, amit észre vettem, hát még amik mindezek mögé voltak elrejtve, mint még értékesebbek, hogy keressem, kutassam az értelmemmel, de mert a pajtások szeleburdiságát figyeltem inkább, felkapott a Sors szele és kifigurázott. De mégis sértetlenül tett le a Hit árnyékába, mintegy jelezve: jobb voltál, mint akiket végzetesen magammal sodrok, csak nem elég erős. Hajladoztál, inogtál, ezért büntettelek meg: felkaptalak labdának. S ahogy a labda gumija elveszíti ruganyosságát és a gyerek nem leli örömét többé benne, úgy felettem is elszállt az idő ... A játéknak vége! — szólt a Sors. S a Hit árnyékában magamhoz jőve, észbe kapva, láttam: A nyárnak vége! Mit lehetne még kezdeni? Lehet-e egyáltalán kezdeni, ha a nyárnak vége?! Mert az emlékek köde, ha nem vigyázunk, úgy befedhet, hogy mint gyermekek öregszünk meg. De a hitben megacélosodva, az Ige gyémánt hegyű ércvésői munkához láttak szivemben s mint Nap, minden reggel felviláglik rajtam, érlel és termékenyít ... De nem azért, hogy csupán magam merüljek el csodatevő világosságában, érlelő fényében, hanem hogy megosszam felebarátaimmal minden napnak a maga gyümölcsét. Megosztom. Magamnak csak a megosztás öröme marad. Mért jön tél a nyárra? — sóhajtottam az emlékezés kandallója mellé ülve. S az emlékezés parazsán fel-fellobbanó emlék-hasábok ki- sebb-nagyobb lángnyelvecskéi igy duruzsoltak: Keresztül látsz-e nyárban az erdőn? Nem. Kutatod-e, hogy a keskeny erdei ösvény, túl az erdő sűrűjén, hová vezet? Nem. Csak a virágokat szeded játszi kedvvel és a dalos madarakkal versenyezel. Miglen észre veszed, hogy lehullnak a vigság tapsoló levelei és gyönyöreinkben beáll a hervadás. Mint ahogy télben keresztül látunk a lombját vesztett erdőn, sőt a nyárban rejtélyes, félelmetesnek tetsző sötét árnyékokon is, úgy látunk át szivünk bánatában az élet titokzatos mélységén és magasságán. És mégis a bánat az élet elégedetlensége! De a hitnek ama keskeny útja is, ami az elégedetlenség könnyein át vezet és visz a hervadhatatlan szépségek, a tiszta örömök országába, az örökboldogság életébe. A lángnyelvecskék kialudtak. Emlékeim elszunnyadtak az emlékezés parazsán . . . Várnak egy újabb fellobbanásra . . . De azért, mikor “el-elnézem a sárguló, a hervadó fákat, amint némán, szomorúan egymás mellett állnak”, mégis csak eldudolgatom Fráter Loránd hason- érzésből fakadó szép dalát, “Nekik is az fájhat, ami engem sírni késztet Jaj Istenem! mért is olyan rövid ez az élet! Mért is hervad el a virág, mért jön tél a nyárra? Mért nem élünk, ha már élünk, örök napsugárba’? Mért múlik el a tűz, ami édes csókra késztet. .. s a szerelem! mikor úgyis oly rövid az élet!” Hogy dacolnék az Örökhatalommal?! Nem! Csak elmerengek az elmúláson . . . Megnyugodva. Hiszen az öröknapsugár hazáiban is elhervad a virág és elmúlik a tűz a — szivekben. Egyedül a lélek virágai hervadhatatlanok. S egyedül a lélek, ez isteni szikra tüze nem múlik el soha.
