Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-11-01 / 11. szám
THSTVÉHISÉG 13 Népe bánata zeng szivében, Hősével ér magaslatot, Zengő húrjának dallamára Megéled a múlt, a halott. Külföldön nyugtalan madárként Fészkét siratván, lázbeteg, Édes nyelvének védelmében Szent tisztaságáért remeg. Én is zengek itt Behemótnak, Leszek rom-fajtám sírköve, Olvassa majd a késő korszak: Magyar, meghalni jött ide! És síromra leszáll időnként A hűség síró angyala, Elmondja, hogy e bús poéta Hű magyar volt, mint a dala. Szabó László. NYÁRI EMLÉK Irta: Haranginé Juhász Antónia Több hetet töltöttünk Ligonierban a nyáron. Kint laktunk a hegytetőn egy farmházban, ahol olyan csodálatosan éles és friss a levegő, mintha legalább is a Mecsek lankáin volnánk. Üditő a levegő és temérdek csillag kacarász le az égről esténként. Hányszor kémleltem, vártam, hátha lefut valamelyik tüzu- szállyal és csodákat zárva magában, úgy, mint régen otthon szoktak úgy augusztus tájban. Csak meg kellett állni kint a Rávágy-tér szélénél, arrafelé, ahol a Szentháromság-temető lehelte áhitatos csendjét, melankóliáját, fenyőszagát Kecskemét porzó, széles utcáira. Amikor az ember olyan áhitatba esik, hogy nem tud, nem hall, nem lát semmit, csak érez, érzi, hogyan dagad és óriásodik a szive a keblében, bele se fér már, felszabadultan dobog magában a mindenségben, vagy a mindenség sűrűsödött bele a szivébe . . . vagy a szive az egész világ? Reá hullanak a fénycsóvás csillagok? Ki tudná megmondani ilyenkor, szemébe zárva az égmindenséget, hogy meddig tart a föld és hol kezdődik az mennyboltozat? Honnan hull a csillag és hová tűnik? Csodálatosak voltak a késő esték Ligonierban. Kis nyulacskák szimatoltak fürge orral hosszú bajuszuk alatt a kis kanyargós hegyi ut közepén. Rózsaszín szemük mereven bámult az autó reflektor fényébe, amikor este hazafelé hajtottunk, hosszú tanítási órák, kimeríthetetlen gyermek-kacajok, temérdek kis-ember problémák megoldása, egyenesbe segítése után, regulázásokba s a hatvan gyermekkel való együttmagolásba, kacagásba belefáradottan. Mozdulatlanul ültek a kis nyulak csonkfarkukon, géjelegtek elveszve a fényben s hallgatták velünk együtt a mezők esti hangjait, ciripelést, békazenét. S a foglyok is reggel! . . . Ti-ta, ti-ta, egy- kettő, tipegtek szaladó lépésben szürke lábakkal az autó előtt. Dehogy tértek le az útról! Élvezték, hogy övéké az ösvény és mi is élveztük. Aztán a szénaszag! . . . Meg a rengeteg kacsa-beszélgetés éjszakákon át, estétől hajnalig! Feleseltek, pletykáltak, tulbeszélték egymást és sokszor kibeszélték szemünkből az álmot is. Már a harmadik hetet töltöttünk Ligonierban, amikor az egyik harmatos reggel kinéztem szobánk ablakából a zöldbe. Annyira csodálatos volt a természetes természet, képbe, nagy művész ecsetjére kívánkozott a friss-zöld panoráma. Annyira fenséges volt az ezer bokor, fa, domb, baromfiudvar, virág és patak mozaikokból összeteremtett táj tökéletes harmóniája, hogy megpihent rajta a szemem. A felkelő nap hosszú sugarai, mint aranyeső, mosták a levélkéket a házunk mellett. Akkor vettem észre először a güggonülő- hajnalkákat az ablak alatt. Utoljára Magyarországon láttam güggonülő hajnalkát. Összehunyoritgatják szirmaikat a napfényre, de kiteljesednek este, ahogy az alkony rozsdásra festi a napkorongot, amint fáradtan bukdácsol nyugat felé. Tűz szinü a teste, de már nem tüzes, szikrákat vet a belenéző tekintetbe, sugarak ölelkeznek egymással, ahogy átszelik a levegőtengert, de a hajnalkák már hűvöset éreznek, nyilogatnak, bontakoznak, mint szemérmes lányok fátyolukból az esküvő után. Güggonülő-hajnalkák! De sok szépség van az életben, amit senki sem vesz észre. De sok szépség van, amelyeket észrevesznek, de a kép nyomtalanul eltűnik, elvész, mint az illat. Szaladnak a napok olyan iramban és megfoghatatlanul . . . ahogyan engedjük szaladni őket. Talán azt hisszük és úgy mondjuk, hogy mi csak falevelek vagyunk a forgószélben ... ez a huszadik század . . . nem tehetünk róla . . . Csakhogy a huszadik századot mi formáljuk, a tempót mi diktáljuk, mi egyengetjük, vagy formátalanitjuk olyanná amilyen. — Lehet, hogy ez igaz másokra, de mi kis köznapi emberek vagyunk, verődünk jobbra- balra s néha előre, arra, amerre mások az utat mutatják . . .
