Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1955-10-01 / 10. szám

TESTVÉRISÉG

9

Bence is fontolgatta Mátisfalviné hallgatását. Talán azon gondolkozik, hogy emelni fogja a gyesznó árát, ha már ő is úgy dicsérte. No, ez nem jó politika volt. Már most majd kicsit ócsárolni köll az árut, igy kivánja az üzlet. Persze csak módjával, hogy meg ne sértődjék a gazdája se:

— De azért kicsi mejje van neki. Volt már fia? Mert látszik, lesz neki hamarosan . . .

— Mit? . . . Hogy? ... — hápogott Mátisfalviné. — Méghogy . . . Nahát . . . Márhogy micsoda látszik rajta Te Gézengúz? . . . Ilyet mersz mondani, Te senkiházi, te? Te korcsmatöltelék, te ... Te akasztófáravaló, te csirkefogó, te . . . S ezzel kapta a sodrófát s verte Bence kemény koponyáját, karját, hátát, ahol érte — Bence meg nem értette, miért:

— Csak nem ver meg azért a gyesznóért?

. . . Hallja Kend, abbahagyja már mert meg- sokallom . . .

Erre már Judit is előhabargott egy palacsintasütővel, mer hallgatózótt. Hogyne ütötte volna, mikor gyesznónak nevezték. Meg hogy fia lesz neki. Majd ád ennek a csirkefogónak. — Mit? Gyesznó? — Te vagy gyesznó az is voltál világéletedben. — És verte, verte Bencét, még az arcát is összekarmolta, Roppant a nyuj- tófa, csöngött a palacsintasütő Bence minden porcikáján. És nem értette miért:

— Tán bolondok Kendtek, abbahagyják, azt mondom, mert még könnyen megjárhatják ezért a gyesznóért.

Az asszonyoknak se kellett egyéb. Még jobban verték Bencét, ahol érték. Bencét elfogta a méreg. Kiugrott az udvarra, neki a gémes- kutnak. A kápáján állt egy veder viz. Le kell önteni ezt a két boszorkányt. Felkapta a vedret.

Háta megett sárban ott röfögött a disznó. Bence pedig megcsúszott, hogy hátralépett. Keresztülesett a disznón s a veder viz a saját nyakába ömlött. A gyesznó felröffent, toporzé- kolt, nekiesett Bencének az is. Ott kalimpált szegény feje a sárban, fehér harisnyában, patyolatingben, összekarmolt arccal, bevert orral. A gyesznó sáros nyála az arcába csurgóit. Megmarkolta a két fülét, úgy káromkodott hozzá:

— Hej, a gézengúz anyádat, te gyesznó . . . Megfizettem érted, mégsem lettél az enyém. De nem köllesz többé, itt dögölj meg . . .

— Ez már megint kezdi . . . kiálltott fel Mátisfalviné s már kapta is a sodrófát. De Judit visszatartotta:

— Hagyja Anyám, majd én elintézem. Maga még nem érti ... — És elindult Bence felé, lesütött szemmel, pityeregve:

— Hát nem rólam beszéltél Bence? . . .

— Nem is fogok ... — tápászkodott fel Bence. — Bolondok vagytok ti mindaketten. Nekem estetek egy gyesznó miatt, akit meg

akartam venni. Szegény apád, Áron is azért halt el olyan korán, mert folyton perpatvar- kodtatok vele. Most pedig vizet hozzatok elő, de azonnal, hogy megmesdjam és kimossátok a ruhámat, de azonnal, patyolatosra, mint a karácsonyi hó . . . — és kikapván a nyujtófát Mátisfalviné kezéből, úgy fenyegette őket befelé.

A két asszony ugrott a szavára mint a parancsolat. Áron régi ruhái is előkerültek, hogy legyen mit felvenni, mig az övét mossák.

Bence arcáról eltűnt a sár, eltűnt a vér. Judit mosta le gyengéden, még meg is csókolta mikor Bence nem vette észre.

De ez nem Bence volt többé, hanem Mátis- falvi Áron. Az ő ruhája feszült rajta, bárki annak nézte volna. Bence még a pipáját is elkérte. Rágyújtott . . .

A két asszony meg nézte . . . Hiszen ez Áron, szakasztott Áron ... A családfenntartó . . . Még a mozdulatai is ugyanazok, ahogyan a pipát fogja, ahogy a szája beszél . . .

Bence otthonosan kinézett az ablakon s pipájával kifelé bökött:

— A Gyesznót holnap levágjuk . . .

— De hiszen — szeppent meg özvegy Mátisfalviné.

— Levágjuk, ha mondom. Karácsonykor esküszünk.

— Dehiszen ... — szeppent meg Judit . . .

Bence öklével az asztalra csapott, hogy a

boroskancsó lepuffant róla:

— Csend a teremtésit . . . Ezután én parancsolok . . .

S a két megszeppent asszony némán mosta tovább a ruháit . . .

FURCSA ESTÉN FURCSA BÁNAT

Virágok kelyhe nyiladoz a bokrok hüs tövébe’ lenn, s egy bus kakukk a hegytetőn a nagy-világról elmereng.

— Mi sétálunk és álmodunk, az alkonyat rajtunk pihen, lomboknak zöldje hivva vár

s a hangunk halljuk újra lenn.

— A bordó szinek testei

a halványzöldbe nyúlnak át és égről földre csüngve le megcsókolják a bodzafát.

— S mig szál a vágy és szól a csend, az este hűvössége fáj

és mélyen hatja át szivünk, mig eltemet a vak homály.

Haranginé Juhász Antónia.