Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-09-01 / 9. szám
TESTVÉRISÉG 9 Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla. De nekem fúrta valami az oldalamat. — Édes anyám, tudok én egy helyet, ahol van krajcár. — Hol fiam, keressük meg, mig el nem olvad, mint a hó. — Az üveges almáriumba, a fiókba vót. — Ó boldogtalan gyermek, be jó hogy előbb nem mondtad, most asse lenne. Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjában ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sosemertem. Pedig cukorkát vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna. — Na van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt az egyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy. Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok dug- gatnivaló lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghijas. Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt. — Ez gazdag fiók volt. Ennek sose volt semmije. Ez meg mindig hitelből élt. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! — kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp fenekese volt. A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevesünkben a földre. — Megállj csak — szólt hirtelen — mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek. A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák, s csudák-csudája, ahogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár. A szemének alig akart hinni. — Megvan — kiáltotta — itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy, kettő, három, négy, öt . . . Öt! Már csak kettő kell. Mi az két krajcár, semmi. Ahon öt van, ott akad még kettő. Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt. Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit. Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mingy árt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútviz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet. És akkor a homlokára csap az anyám: — Ó, ó, én szamár! Hát a magam zsebét nem nézem meg. De bizony, ha már eszembejut, megnézem. És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat. Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még. — Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van. Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi. Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok ép olyan szegények, mint mi s csak nem kérünk egy krajcárt! Nem volt más mit tenni, mint tiszta sziv- ből kinevetni a nyomorúságunkat. És akkor beállitott egy koldus. Éneklő hangon, nagy siralmas könyörgést mondott. Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett. — Hagyja el jó ember — mondta — ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom a félfont szappanhoz, hibázik az árához. A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult. — Egy krajcár? — kérdezte. — Hát. — Adok én. — No még a kéne, kódustól alamizsnát. — Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik, nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz. Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálko- dással eldöcögött. — Na hála légyen — szólt az anyám — szaladj hát . . . Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott. — Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajam sincs. Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre. Vér volt, az ő drága vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.
