Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-08-01 / 8. szám
TESTVÉRISÉG 5 Ha nem szórná magvát a Mester, Nem lenne kertem virágerdő, Nem csodálná illatát, színét Egy szebblelkű, hálás Jövendő. Szabó László. VIRÁGOS KERT Félszázados virágos kertem, Fölötte víg pacsirta szárnyal, Benne híven munkálkodik még Kilenc Múzsa arany kapákkal. Kilenc művész, szép deli szüzek, Kertem rögét puhára zúzzák, Keblén dallal, csókkal köszöntik Gazdájukat e szende Múzsák. Virág magvát az Égi Mester Áldott keze bősége szórja, Még zord időkben is virágzik Kerítése: száz őszi rózsa. Arany kapák hol össze csengnek, Egy-egy virág nyílik napestig, Az Égi Mestert üdvözölve Elsőnek a liliom feslik. Bimbókat bont muskátli, rózsa, Piros pipacs lángoló éke, Szirom-tengerből messze fénylik Búzavirágok égi kékje. A gyöngyvirág is csengetyűzik, Kék ibolyának udvarolgat, Menta, kapor illatszerével Bűvöli a csillagot, holdat. Arany Hajnal újjá hegyéről Csilló gyöngyöket hint a kertre, Meghálálja dús illatával Friss virágok imázó kelyhe. Munka után a Múzsa lányok Csókba fogant koszorút fonnak, Gazdájuk lantját ékesítik, S ajtót mutatnak búnak, gondnak. Ahol egy-egy seb fölpatakzik Sajogva, tűzzel, vérrel, váddal, Melpomené reá borúivá Enyhíti csókos balzsamával. Szent Magvetőnk gyógyírját hozza Mind, aki bűntől mentes, tiszta, Álomországba lép a dalnok S nagy hőseit álmodja vissza. Ha kertemnek, — óh boldog Isten! Nem volna ennyi kedves őre, Fölverné gyom, sebezné tüske: Üreslelkek szívtelen gőgje. ÖTVENÉV A SZÉP ÉS AZ IGAZSÁG SZOLGÁLATÁBAN Irta: Szabóné Lévay Margit Messze, egy Borsod megyei kis faluban, a színtiszta református Sajókeresztúrban, fedezte fel Putnoki István tanítóúr tanítványában, Szabó Laciban az elhívatás csörgedező kristályait. S mikor évről-évre gynöyörködve látta, hogy a forrás egyre kristályosabban és folyton fokozódó bőségben csörgedezik a Laci fiú okosságából, értelméből, megérezte, hogy ebből a forrásból nem patak, de folyó lesz. Folyó, ami kristályosán, megtisztítva vizét minden gaztól, szeméttől, fog számtalan akadályt legyőzve folyni országokon keresztül, míg országos hírnévre növekedve, eléri az Örökélet Tengerét. Siető nagylépésekben megy végig a falun és bekopogtat Szabó Mártonékhoz. Elmondja az apának, hogy akkora kincs van a tulajdonukban, aminek gyémánttá csiszoltatására érdemes meghozni a legnagyobb áldozatot is. De nemcsak hogy érdemes, de meg kell hozni lemondások árán is az áldozatot: Felvinni Lacit Sárospatakra a főiskolába, hogy pap legyen belőle. Lelkipásztor. Krisztus szolgája. Az Igazság hirdetője. Hallgatja Szabó Marton, az adósságokkal küzdő kisgazda, a tanítóúr áradozó szivéből ömlő sok gyönyörűséget és szemei könnyben csillogva pihennek ezt a sok gyönyörűséget jelentő kincsén, Laci fián, aki ragyogó szemekkel, kipirúlt arccal, bátortalan mosollyal áll közte és a tanítóúr között, míg egy hirtelen rázuhant árnyék összekulcsolt kezeire hajtja a fejét. — Szegények vagyunk mi arra, tanítómester úr, hogy Lacit a főiskolába küldhessük, — szótagolja szomorúan az apa és nem mer se a fiára, se a tanítóra nézni akadályt merítő szegénysége miatt. De hirtelen feltör az édesanya szivéből a bátorság s elűzi a gondok árnyékát az apa feje felől: Megküzdünk a szegénységgel, édes gazdám, és megszerezzük a legnagyobb gazdagságot Laci fiúnkban, amit nem vehet el tőlünk senki, nem viheti el az adó sem, mert Isten gazdagsága lesz az, hogy mi, a szegény földmivespár, szülei lehetünk egy Krisztus szolgájának, az Igazság hirdetőjének.
