Fraternity-Testvériség, 1954 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
12 TESTVÉRISÉG mára, hogy a bonyolult ügyben a jogi és diplomáciai alapelvek tisztázhatók legyenek. így irt julius 4-én Marsh-nak: “Úgy gondoltam, legjobb, ha hozzájárulok ehhez az elintézési módhoz, mert hiszen ha Koszta már egyszer kimenekült a hajóból, akkor meg van mentve.... Most pedig, uraim, önökön, a toll emberein a sor, hogy jóváhagyják cselekedeteimet ...” A másnapi, julius negyediki amerikai függetlenségi ünnepnap különleges jelentőségű volt Ingraham és tengerészei számára. Az amerikai szabadság emlékünnepén Koszta Márton az amerikai lobogó jóvoltából ismét szabad ember volt. Az az ország, amelynek sikerült kiharcolnia a maga függetlenségét a zsarnokságtól, kiverekedte a szabadságot egy olyan nemzet fia számára, melynek hasonló történelmi erőfeszítése ha dicsőségesen is, de véres kudarcot vallott az óriási túlerővel szemben. Mégcsak osztrák részről is különleges jelentőséget nyert a nap. Mint Ingraham irta: “Az osztrák hajók ünnepünk alkalmából felhúzták árbocaikra az amerikai lobogót . . .” Von Schwarz kapitánynak ezt a lovagiasságát soha el nem feledte Ingraham, a “Southern gentleman”. Amig csak élt, valahányszor a Koszta- incidens szóba került, nem tűrt sértő szót az osztrák kapitány ellen, akivel pedig majdnem ágyutü- zes viadalra ment. “Kemény fickó volt”, mondta egyszer öregkorában egyik unokájának, “de tudta, mi a tengerészbecsület . . .” ★ ★ ★ Ingraham is, Brown is, mint fölötteseikhez intézett leveleik mutatják, készen állt a teljes felelősség vállalására. Amint Koszta a francia konzul ideiglenes fennhatósága alá került, Ingraham levelet irt James C. Dobbin tengerészeti miniszternek, összefoglalva az egész ügyet. Nem leplezte azt, hogy szorongva várja, jóváhagyja-e a kormány az ő cselekedeteit: “Ijesztő felelősséget vettem magamra... Élet és halál kérdése volt ez ... Ha cselekedeteimet jóváhagyják, egész életemben büszke leszek arra, hogy megmenthettem ezt a vitéz férfiút a kegyetlen és dicstelen haláltól. Ha viszont eljárásomat elítélik, meghajlok a döntés előtt, de bárminők legyenek is a következmények, úgy fogom érezni, hogy tőlem telhetőleg a legjobban cselekedtem. ..” George P. Marsh konstantinápolyi követ Marcy külügyminiszterhez augusztus 4-én intézett leveléből: “Több megbeszélést folytattam ez ügyben a török külügyminiszterrel, valamint Ali pasával, Szmirna kormányzójával ... Ezek a kitűnő emberek távolról sem méltatlankodnak eljárásunk miatt...” Brown ügyvivő jelentette, hogy tárgyalt Che- hil effendivel, a törökök legkiválóbb nemzetközi jogászával, aki megerősítette, hogy az osztrákoknak semmi egyezményes jogcímük nem volt bárkit politikai okokból török földön letartóztatni. Csigalábon másztak a napok, a hetek. Senki nem tudta, milyen szelek fognak fújni Washington felől, amikor a hivatalos bürokrácia gépezetének kerekei forogni kezdenek. Végre — hivatalos átirat érkezett. Levél jött Dobbin tengerészeti minisztertől Ingraham számára, 1853 augusztus 9-iki kelettel: “A minisztérium nem érzi reá hárulónak azt, hogy ama nemzetközi jogi kérdések fejtegetésébe bocsátkozzék, melyek az érintett kormányok képviselőinek eljárásával kapcsolatosak... A bölcs belátást, a gyors elhatározást és a szellemet, mely önnek ezen ügyben vállalt szerepét jellemzi, a minisztérium helyesli és jóváhagyja.” Jó kezdet! Biztató szavak, — még ha óvatosak is. Mindemellett két nagy kérdéssel állt továbbra is szemben Ingraham s mindenki, aki pártját fogja: 1. Mi lesz a most megkezdődő diplomáciai tárgyalások kimenetele, a két kormány közötti megbeszélések eredménye? 2. Mi lesz Koszta további sorsa? A magyar menekült még mindig Szmirnában volt, a francia konzul felügyelete alatt, várva a diplomáciai helyzet tisztázását. Még mindig rosszra fordulhat a dolog. Még mindig megtörténhet, hogy végső fokon elitélik Ingraham cselekedetét, hadbiróság elé állítják őt szigorúan megróják mindazokat, akik az ügyben önkéntes szerepet vállaltak, Kosztát kiadják az osztrákoknak — és az Egyesült Államok megalázó diplomáciai vereséget szenved. JÖN A HÍR TENGERENTÚLRÓL A mexikói háború és a polgárháború közötti időszakban élt ekkor Amerika népe. Katonaember volt az ország elnöke: Franklin Pierce tábornok, aki közlegényként vonult be a Mexikó elleni háború kitörésekor és, mint ünnepelt generális, győzelmes csatákból került a politika frontjára. Jogász is volt ugyan, de a párt- politika labirintusaiban járatlan lévén, egyre- másra zárkózott el magas hivatalok vállalása elől. Nem volt hajlandó elfogadni a szenátori széket; visszautasította New Hampshire állam kormányzójelöltségét; az igazságügyminiszterré való kinevezést is elhárította magától. Nem akarta megengedni, hogy az 1852. évi elnökjelölő konvención a demokraták őt állítsák a párt élére, de mégis őt jelölték. Az elnökválasztáson nagy többséggel győzött. Beiktatási beszédét ezzel a melankolikus kijelentéssel kezdte: “Megnyugtató érzés, hogy egyedül az én szivem érzi azt a mély csalódást és keserűséget, mely amiatt tölt el, hogy e másokhoz jobban illő és számomra annyira nem kívánatos megtiszteltetés az én osztályrészem lett...” (Folytatjuk)
