Fraternity-Testvériség, 1954 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-01 / 11. szám
TESTVÉRISÉG Más gyerek meg kérdezte volna az apját, hogy mi kifogása van választottja ellen, de ifj. Tóth Istvánt nem olyan fából faragták. Tisztelte, szerette az édesapját, viszont arról nem tehetett, hogy pontosan olyan keménykötésü nyakas ember volt, mint az öreg. Egy-két pillanatra összevillant a két bővérű ember szeme, de aztán győzött az apa tekintélye. A fiatal Tóth István szeméből kialudt a veszedelmes fény, de azért dacos mozdulattal vágta fejére a kalapját és csak az ajtóból szólt vissza: — Úgy lesz, ahogy édesapám akarja . . . Azzal kint is volt már a házból. Egyszerre nagy csönd szakadt a szobára. Csak a kakuk-óra, meg egy legyengült őszi légy neszezése hallatszott és a lebukó nap rőt fénye csillant meg az ablak üvegén. Öreg Tóth István még javakorbeli ember volt, most azonban nagyon öregnek érezte magát. Öregnek és társ- talannak. Igaz, hogy az asszony mindig mellette volt, de ez az együttlét inkább csak fizikai volt és nem lelki. Most is ott ült az asz- szony a sarokban. Úgy ült ott, mint ahogy harminc éve mindig: sápadtan, szomorúan és szótlanul. Ez az eset ugylátszik rendkívül felkavarhatta az asszonyt, mert hosszú csönd után megszólalt: — Aztán mi kivetni valót talál azon a lányon? Öreg Tóth Isván csak úgy a válla fölött hajította oda a szót: — Koldus! — Koldus? — Az! Hát itt nem lett volna helye a vitának, rendes körülmények között, de most rendkívüli eset volt. Rövid szünet után újra megszólalt tehát az asszony: — Szürszabónak is negyven holdja van, meg nekünk is . . . Tóth István válasza úgy csattant fel, mint a puskalövés: — Elég! . . . Ehhez te nem értesz. Nem Szürszabó a koldus, hanem a lánya. Elfelejted talán, hogy nemcsak negyven holdja van Szűr- szabónak, hanem hat gyereke is. Mi jut ott egy gyerekre? . . . Aztán meg bolond emberek azok lesz ott még gyerek . . . nem is egy. No, ennyi elég is volt az asszonynak, mert nem szólt többet és megint dermesztő csönd borult a szobára. ★ ★ ★ Másnap reggel az a meglepő dolog történt, hogy ifj. Tóth István az ünneplő ruháját vette fel. Édesapja csak nézte egy darabig, aztán konok daccal oda állt a fiú elé: — Te hová készülsz? — Le is, fel is . . . Hát ebből érthetett, aki akart. Öreg Tóth István értett is, mert több szó nem esett köztük. Ifjú Tóth István motozott még egy kicsit a szekrény körül, aztán előhozta a katonaládáját s csak akkor szólalt meg, mikor készen volt a csomagolással. — Megnézheti édesapám, nem viszek el mást, mint a munkaruhám és egy váltó fehéret. Várt egy darabig, de senki sem mozdult a szobában. Akkor csendesen lecsukta a láda födelét, kézbefogta és várakozóan nézett az öregekre. Az öreg Tóth látszólag szórakozottan tömködte a pipáját és nem szólt, mert nem akart. Az asszony még jobban beburkolódzott a nagykendőjébe és nem szólt, mert nem mert . . . Ifjú Tóth István ott állt az ajtóban a katonaládával és egy parányi meghatottság rezgeti a hangjában, mikor megszólalt: — Az Isten áldja meg magukat . . . És becsukódott mögötte az ajtó. ★ ★ ★ Tóthék máskor vidám házatáját a szomorúság ülte meg. A két öreg úgy élt a csöndes, nagy házban, mint két szürke bagoly. Mindegyik behúzódott a maga kuckójába és hallgatott. Az egyik komoran, a másik dacosan. Egyébként semmi sem változott a két öreg viszonyában, csak talán az asszony néma szája lett keményebb vonalú kissé. Ez azonban még nem lett volna baj. A baj ott kezdődött, hogy az öreg Tóthnak nem ízlett többé a munka sem. Kiért, miért törje magát? Neki már nincsen fia többé, ők ketten meg csak ellesznek valahogy. Csak annak a keszeg, inas, keményszáj u öregasszonynak volt köszönhető, hogy a tavaszi meg az őszi munkákat elvégezték valahogy. Egy este aztán érdekes hírrel állított be az asszony. A Szürszabóék Veronikája Pestre ment szolgálni. Milyen szégyen, hogy ilyen módos gazda leánya . . . Az öreg Tóth István tempósan felemelt mutatóujja vágta ketté az asszony mondókáját. — Az én megpróbáltatásom nem lesz kisebb — mondta csöndesen — ha mást is sújt az Isten keze. Az asszonynak tátva maradt a szája. Mi lett az ő emberével, hogy ilyen csöndesen, kenetteljesen beszél? Máskor már hangzott volna a ház, hogy igy, meg úgy, mi köze neki Szür- szabóékhoz, tőle fel is fordulhatnak, egy sajnálkozó szava nem lenne . . . Megdöbbentő volt ez a csöndes összeomlás, de az asszonyt nem hatotta meg, inkább felbátorította. — Nem sújtotta azokat az Isten keze — dohogta a fej kendője mögül — maradt ott édes gyerek elég, de mi maradt nekem? Egyetlen magzatomat üldözte el a háztól! y
