Fraternity-Testvériség, 1954 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1954-09-01 / 9. szám

8

TESTVÉRISÉG

babszárat, nem irka az. Hát nem tanítják Patakon, hogyan kell vigyázni?”

Gyurkát ette a méreg s alig hitte, hogy a szeptember megszabaditsa a bab és miegymás kapálásától, no meg a gordonyos búza ölelgetésétől. Volt azonban olyan falusi munka is, amit nagyon szeretett. Szénát, sár jut és búzát hordani, ez volt az igazi öröme. Segített a szekeret megrakni s azután felült a szekér tetejére. Hanyatt feküdt a szekér tetején, bele- fogózott a rudalló kötélbe, nehogy valamelyik bukkanónál le guruljon a szekérről. Onnan a szekér tetejéről gyönyörködött a falura ereszkedő alkonyaiban. Mindenfelől hazafelé siető népek, szekerek zörögtek, nyájak kolompoltak. Egy-egy elvágtató szekér vagy egy juhnyáj por felhőt vert fel, a nép pedig verejtékes munkája után alkonyaiban ballag hazafelé, csendes kis falujába, mint a pusztai vándorló zsidóság a füst oszlop után. Gyurka néha-néha hanyat- feküdt s bámulta az augusztusi csillagos éjt- szakát. Sehol sem ragyog annyi csillag Isten kék szőnyegén, mint arrafelé, Gömörországban. A gazda lovát vagy ökrét hajtotta és gondolataiba, mélyedt, vagy utat figyelte. Ritkán beszélgettek. Gyurkát ringatta a szénás szekér. Teletüdővel szivta a széna bóditó illatát, azután álmodozott. Akkor került elő mindig az álmodozás tündér országából, amikor a szekér nagyot- döccent a kapuszárnyakat tartó tuskón, vagy felhangzott az állatokat megállító parancs: Hóha.

Egy nyári estén búzát hordott Gyurka Szegő Laci bácsival. A búza gordonyos és szálkás volt. Gyurka nem lustálkodhatott. Megült egy helyen és nem mozgott. Amint a Bakóc hidhoz értek, jobbra egy fehér alak suhant el.

Látta-e Laci bácsi? — kérdezte Gyurka. Ugyan mi volt az? Laci bácsi morgott egyet: Mi lett volna? Egy menyecske lehetett, aki tilosból jött, vagy tilosba igyekszik. Lehet, hogy ott vár reá valaki. Ostorával abba az irányba döfött, amerre a diák kisértete eltűnt. “Fiam, sohase félj ilyen fehér ruhába öltözött kisértettől, mert mind ember az vagy asszony. Elmondok neked egy történetet, de ha megígéred, hogy soha senkinek nem mondod el.”

Gyurka Ígérte, fogadta: — Laci bácsi, senkinek se mondom el.

Gyurka meg is tartotta fogadását, senkinek sem mondotta el. Harmincszor hordták már haza azóta a búzát a kis faluban. Szegő Laci bácsi nagy betegség után 20 éve haza döcögött a mennyei szekéren. Végső akarata az volt, hogy Gyurka temesse el. Gyurka el is temette szépen, a gyászolókkal maga is megsiratta és Laci bácsi az akácfás temetőben álmodik a nagy húsvéti reggelről.

A másik szereplője a történetnek, Isten tudja él-e, vagy már ő is hazaérkezett arany

porfelhős alkonyaiban a mennyei csűrbe. Ha még él, testvéri ölelés legyen számára ez az irás, ha pedig elment már ő is kedves komája után, akkor mindkettőjük sírjára egy szál virág ez a történet, amit Gyurka sohasem mondott el, csak megírta oly sok esztendő után.

Szegő Laci bácsi azért kötötte rá Gyurka lelkére, hogy hallgasson, mert nem akarta, hogy rajta nevessen a falu, nehogy valaki egy közmondást, egy szálló igét, vagy példabeszédet találjon ki reá. Ugyanis az ilyesmi nagyon könnyen reátapad az emberre, de nincs olyan viz, amelyik lemossa. Lehet, hogy már régen meghalt, akiről a közmondás szól, de az élők még mindig rajta nevetnek. Ki tudja, melyik Drego volt, akiről szállt a történet apáról fiúra, aki maga, egyedül megette 5 kaszás ember bablevesét. Ettől kezdve, aki csak magára gondolt az evésnél, idézték reá a régen elment Grego történetét: megette mind, mint Grego a babot. Ha valakire azt mondták, hogy fekszik, mint Apáthy, akkor az egész falu tudta róla, hogy úgy be van rúgva az illető, hogy magáról sem tud. Valaha egy Apáthy nevű suszter az utszéli habarékos árokban feküdt berúgva és az egyik arramenő megkérdezte: Mit csinál Apáthy ur?

Fekszem — felelte jó alföldi kiejtéssel, ami különösen komikusán hatott a gömöri fülnek.

Laci bácsi is ilyen szállóigétől félt s történetét még a feleségének sem mondta el. E csendes estén megnyílt a szive és reábizta élete nagy titkát Gyurkára, a pataki diákra, aki az ő társadalmi osztályából akart feljebb jutni egy másikba rettentő küzdelemmel.

Házasulandó legény voltam — kezdte Laci bácsi. Augusztus volt. A búza már keresztben, néhol pedig már kazalban állott. Zabot arattunk pénteken, de nem kötöttük fel, mert lóhere volt a zab közé vetve s azt akartuk, hogy jól száradjon meg. Szombat délután kötöttük fel. Már akkor Erzsihez jártam Nyárádra. Az aratás ideje alatt nem volt időm lemenni. Gondoltam egyet és feltettem a szekérre a vasárnapló csizmámat, kalapomat, a fekete kis “laj- bimat” no meg a ráncos, rojtos gatyámat. Mert- hát abban az időben gatyában jártunk mindannyian, amit az asszonyok szőttek, a gazdagabb fiuknak patyolat gatyájuk is volt. Korán végeztünk a kötéssel. 18 kereszt lett, zab tarlót nem gereblyéltük fel. Mondok édesapámnak: — Édesapám, menjen haza az ökrökkel, én pedig lemegyek Nyárádra a lányhoz. Az éccaka majd visszajövök.

— Csak vigyázz magadra — mondta édesapám. Olyan fülledt a levegő. Az ökröt majd megeszik a dongók. A csontjaim is fájnak. Vihar lesz, nagy vihar — mondta apám.

— Majd behúzódok valahová — feleltem