Fraternity-Testvériség, 1953 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-01 / 1. szám

10

TESTVÉRISÉG

harc iránti lelkesedésükben adták postájuknak a Kossuth nevet. Szécskay most azzal a tervvel foglalkozik, hogy ha már a tervezett Iowa állambeli Kossuth megyei zarándoklat el is maradt, az idei március 15-re tervez egy kisebbszerü zarándoklatot a Kossuth posta- hivatalhoz, ahová a postamesternő utján “összeharangozzák” a falu népét s ünnepélyt rendeznek a magyar szabadságharc emlékezetére. Az előkészületeket máris megkezdették azzal, hogy ugyancsak a postamesternő utján a falu közönségének megküldötték a pennsylvá- niai Kossuth látogatás történetét és az Amerikai Magyar Szövetség utján Sebestyén Endre “Kossuth” cimü angol nyelvű könyvét ismertetik. — Itt jegyezzük meg, hogy Missouri államban, mint Vasváry Ödön kiderítette, szintén van vagy volt egy Kossuth nevét viselő falu és postahivatal, aminek alapítási története valószínűleg megvan a postaügyi minisztériumban. Kár, hogy a Szécskay által küldött színes fénykép nem alkalmas metszet készítésére, hogy azt itt elhelyezhettük volna, de majd módot találunk egy alkalmasabb fénykép beszerzésére mindkét helyről. Illetékes helyen pedig majd javaslatot teszünk arra, hogy a két posta- hivatalt egyesületünk ajándékozza meg egy-egy Kossuth képpel. Hadd lássák az ott megfordulók, hogy annak idején kiről is nevezték el helyiségeiket. És talán akad más Mecénás is, aki az iowai Kossuth Countyt is megajándékozza a beígért nagyobb méretű Kossuth képpel.

Az ócska vasállvány

G. St. de Bodnár

Van a műhelyünkben egy ócska vasállvány. Rendszerint az egyik sarokban eszi a rozsda, de már ki is dobtuk egyszer, mióta1 én itt vagyok, esetlen négy csőlábával, ügyetlenül heggesztett derekával csak rontja a műhely képét. Igaz, másnap maga a mester, vagy ahogy itt mondják a formán hozta vissza mert épen valami nagyobb tárgyat akart szerelni és nincs mégegy ilyen akkurátus magasságú bak az egész környéken. Könnyű, mégis biztosan áll és sem ágaskodni, sem görnyedni nem kell senkinek mellette.

Ma én is rajta szereltem egy neonlámpát. Egyedül voltam. Szokásom ellenére fütyörésztem munka közben, igy már csak akkor vettem észre mikor megérintette a vállam, hogy bejött egy öreg bácsi. Lehetett vagy hatvan éves, de tán még több is. Bal fülében a süketek kis házitelefonja szemérmeteskedett. Eres, fáradt kezével bizalommal támaszkodott az ócska állványra és szakértelemmel nézte a munkámat. Beszélgetésünk nehezen indult. Én még nem tudok jól angolul, ő meg süket... A nyugdijáért jött. Huszonöt évig dolgozott ebben a műhelyben.

Keze tétován simogatta az ócska bakot, kidolgozott, bütykös újai meg-megakadtak az ügyetlen heggesztések csúnya sebhelyén.

— Huszonöt év nagy idő, mondtam, ép hogy mondjak valamit. Az öreg meg rábólintott, pedig tán nem is hallotta.

— Hát még mindig használják? Kérdezte váratlanul.

— Mit? A lámpát? Ez a legújabb tipus mondtam megbotránkozva.

— A bakot.

— A bakot?

— Azt. És határozottan simogatni kezdte az ócska jószágot. Én csináltam. Van annak már tán harminc esztendeje is.

— Ezt a bakot maga csinálta?

— Én. Az első munkám volt itt... Félig még beteg voltam a tengertől, mikor egy ismerős elhozott ide. Nagyon friss amerikás voltam, alig pár napos. Mondom elhozott ide és ki tudja mi mindennek feldicsért hát felvettek. Legeslegelső munkám volt ez a bak. Tudja, akkor még nem ilyen volt ez a kórház. Kisebb volt, meg egyszerűbb. Fertőtlenitő is egyetlen egy volt csak benne, az alagsorban. Odavezetett a mérnök és kézzel-lábbal, papírral meg ceruzával és sok-sok idegen szóval megmagyarázta, hogy a fertőtle- nitőkazán ajtaja alá, ha kinyitják, kell egy állvány, mert a súlyos ajtó nagyon kikótyagosítja a sarkokat.

— Megértette? Rábólintottam. Erre magam- rahagyott.

Ott álltam egy idegen ország idegen kórházának idegen pincéjében egy idegen kazánszörnyeteg előtt. Álltam és néztem az ajtót. Csillogó kerekek, hőmérő meg manométer volt rajta. Ép olyan volt mint egy emberi arc. Egy gúnyosan vigyorgó emberi arc. A két kerék volt a szeme, a hőmérő az orra, a manométer meg a vigyorgó szája.

Megértette? Visszhangozott még valahol a folyosó végén. Vagy már csak én hallottam? De én rábólintottam újra és rábólintottam volna arra is, hogy építsek egy mozdonyt, vagy robbantsam fel a kórházat, de most álltam kezemben egy összefirkált ceruza rajzzal, s még csak közelíteni sem mertem a kazánhoz.

Hiszen láttam én már ilyet, nagyobbat is, de ... Lépések közeledtek. Kip-kop. Tik-tak dobogott a szivem. Érdekes, hogy máskor soha se hallom. Kip-kop, közeledett valaki. Mindjárt a fordulóhoz ér. Nem állhatok itt tétlenül. Valamit csinálnom kell. Kip-kop. Tik-tak. Odaugrottam a gúnyosan vigyorgó ajtóhoz és kétkézzel egyszerre forgattam a zárókerekeket.

Istenem milyen szerencsém volt, tőlem akár százfokos gőz is tódulhatott volna ki a kinyiló