Fraternity-Testvériség, 1953 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-03-01 / 3. szám
TESTVÉRISÉG 11 Öt fekete év pergett le. Bánatuk nem enyhült. Egyre mogorvábbak lettek. Bánatukról egymásnak sohasem beszéltek, külön hordozták nagy fájdalmukat. Ha az egyik busát sóhajtott az éjtszakában és álmatlanul vergődött, a másik úgy tett mintha aludna. így ment egyik év a másik után. A faluba kezdtek .visszaszállingózni azok, akik elmentek. Mindenki várta haza az övét és mindenki reménykedett. Csak Leke- nyeiék nem várhattak. Talán odaadták volna a fiók sirj át, márvány emlékét, csak egy virág- sziromnyi reményük maradt volna meg. Nem. Nekik van egy kegyetlen bizonyosság, egy szörnyű valóság, a fiuk sir ja ott a kertek felett, a kis temetőben. Enyhe dunai szél fuj dogált. Felnyargalt a Sajó-völgyére is. A tavasz szagát kergette maga előtt, mint kacagó gyermek a hordóabroncsból való karikát. Nagyszombat éjjel volt. A szél zörgette az ablakot, az ócska kiskert kapu nyikorogva tárult és zárult. Egyszer csak valaki megkocogtatja az ablakot. Talán a szél volt. Most erősebben. “Édesanyám, édesapám.” Az öreg Lekenyei azt hitte, álmodik vagy bolonduló félen van, mert a fia hangját hallja, akiről éppen most gondolkozott. De Örzse asszony sietve kelt le az ágyról és odaszólt az ablak felé: “Drága fiam, mi éppen úgy szeretünk, mint mikor elmentél. De ha már meghaltál drága fiam, maradj a temetőben, majd csak mi is odamegyünk már nemsokára.” A zörgető hangja türelmetlenebbé lesz: “Hát nem eresztenek be?” Nem haltam én meg, hanem élek. Az öreg Lekenyei az ajtóhoz ugrott és kinyitotta. Egy sovány, beesett szemű, sokat szenvedett fiatal ember állott előttük az orosz vatával bélelt ruhában, rongyosan. Az ő fiók. A fiú anyjához szaladt, mert amikor meglátta fiát, eldőlt, mint egy korpás zsák. A fia az utolsó pillanatban kapta el a lóca éles szélénél. Az apja sirt és nevetett: “Hát csakugyan te vagy fiam? Hát nem haltál meg? Mi már érckoporsóban eltemettünk.” “Engem ugyan nem, édesapám.” Hála Istennek élek és itt vagyok. Az apa könnyein keresztül mosolygott: “Hát fiam, téged Kolomeában hivatalosan eltemettek baj- társaid. Bodon Józsi és Pál cső Károly a temetéseden ott voltak. Én pedig egy vagyonért hazahozattalak. Gyönyörű síremléket állíttattam neked.” A nevetéstől hullt a könnye. “Édesapám az egy orosz volt, akit helyettem eltemettek. Kolomeánál a lovam megbokrosodott és szekerestől egy csoport orosz közé vitt. Engem körül fogtak és felültek a szekérre. Mutatták, hogy hajtsak kelet felé, de én más irányba próbáltam hajtani. Erre a szekérbe löktek és egy orosz átvette a gyeplőt. Ruhámat lehuzatták rólam és aki hajtott idelökte az ő bogaras, rongyos és szappant soha nem látott gúnyáját. Az utat egyszer a mieink zárótűz alá vették. A három orosz kiugrott és én is velük együtt az árokba, akin pedig a ruhám volt' zavarta tovább a lovat. De nem messze ért. Telitalálatot kapott a szekér s őt is darabokra szaggatta az akna. Engem pedig elhurcoltak az oroszok a tűz szünte után. Sohasem hittem volna, hogy szegény orosz halálában eljön ide a mi falunkba, annyi könnyet, érckoporsót és márvány emléket kap.” Örzse asszony magához tért és egyszerre csak honnan, honnan nem előszedte régi erejét. Forrt a viz a fürdőnek. Az asztal tele volt minden jóval s aztán szedte le firáról rab ruháját és hajigálta kifelé az udvarra. Akarta fürdetni fiát, mint régen. Nem tudtak eltelni fiókkal. Felszakadt a bánat zsilipje a két öreg szivén s folyt... folyt a sok befelé és titokban sirt könny. Derűsre, boldogra mosta a bánat szántotta öreg arcokat. Az ifjú István feje álomba kókadt. Lefektették. A petro- lámpát elfujta az apja. Anyja ágya mellé ült, mint egy őrangyal. Virrasztott Szibériát járt fia első édes álma felett. Az öreg Lekenyei kiment az ólba. A lovak zabot, a tehenek szecska helyett szénát és ráadásul e hajnalon külön szeretetet kaptak a máskor mogorva gazdától. Érthetetlen volt előttük a rég nem látott jó koszt. Az öreg falak majd ledültek a meglepetéstől, Uram bo- csá’ a gazda dúdolni kezd, mióta megnősült sohasem tette. A nóta helyébe csak ez jutott eszébe és újra ez buggyant ki száján: “Jézus ki a sirban valál.. .” Fújta a húsvéti éneket, ahogy birta, úgy érezte, hogy megfagyott szive most enged kifelé. Megitatott. Az éjtszaka leplét csak még most szakította át a hajnal. Ömlött át rajta a világosság s a kékes szürkeséget kergette kifelé a Sajó-völgy- ből. Már a beretkei hegyek a reggeli napsugárban fürödtek. Lekenyei elvégezte a reggeli dolgát. Odament a favágató tőkéhez és felvette a nagy fejszét a vállára s elindult a kerttető felé. Örzse asszony most tekintett ki az ablakon és elsápadt: Jaj Istenem ez az ember az örömtől megbolondult. Husvét első napján fát megy vágni. Nem mert kiáltani, nehogy felébressze a fiát. Lekenyei ment, ment és a fia gondozott sírjánál megállt. Végig néz a síron és a sirkövön. Egy mélyet sóhajt: “Uram Isten Te nagyon jó vagy.” Aztán a fejsze fokával nagyot ütött a márvány emlékre. A márvány fájdalmasat nyög. “Hát ez az ember mosott engem könnyeivel?” A második még rettenetesebb ütés jön. Egyet szikrázik a fejsze foka a márványon a tompa mély hang legurul a völgybe, a faluba. A márványon egy hajszál vékony repedés volt látható. Megnedvesiti tenyerét, keményebben fogja a fejszét és üt. A márvány darabokra tört. Id. Lekenyei István a falun keresztül ment haza. Akik látták fejszével a vállán, nem merték megszólítani. Ő minden udvarra beköszönt vidáman. “Adjon Isten boldog húsvéti ünnepeket T
