Fraternity-Testvériség, 1953 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-08-01 / 8. szám
i 10 TESTVÉRISÉG újabb cikkekben azt a gondolatot vetettem fel, hogy az amerikai magyarság helyeztessen el a hajóban egy emléktáblát, megörökítve a nevezetes incidenst. (“Az amerikai magyarság igy újabb jelét adhatná fogadott hazája iránti hálájának és további megbecsülést szerezne önmagának az amerikai nemzetiségi csoportok között.") Bronz táblára gondoltam, melyen a szmirnai eset rövid összefoglalása lenne s melynek elhelyezésekor, a hajó vizrebocsá- tása alkalmával, az amerikai magyarság közületei megfelelően képviseltethetnék magukat. A javaslatot magáévá tette előbb a Clevelandi Egyesült Magyar Egyletek vezetősége, majd pedig az Amerikai Magyar Szövetség. Noha előzetesen amerikai hadihajóban polgári s méghozzá “nemzetiségű" emléktáblát még sohasem helyeztek el, Frank Knox tengerészeti miniszter megadta erre a hivatalos engedélyt. Levelet küldött az Amerikai Magyar Szövetségnek és nekem, közölve, hogy “a tengerészeti minisztérium örömmel hozzájárul, hogy magyar származású amerikai polgárok emléktáblát helyezzenek el az ‘Ingraham’- ban. .Roosevelt elnök is, akinek szivéhez köztudomásúan mindig különösen közel állt a flotta, érdeklődéssel vett tudomást — mint titkára irta nekem — az amerikai magyarság lelkes szándékáról. A hajót Ingraham kapitány szülővárosának, a South Carolina állambeli Charlestonnak hajóparkjában bocsátották vizre 1941 február 15-én. Mintegy 1600 tonnás volt a hajó, a legmodernebb Benson-osztálybeli torpedózuzó; 6 millió dollárba került, 175 főnyi legénységet jelöltek ki rá. Ingraham egyik unokája, az agg Mrs. Harriott Ingraham Hutchinson, keresztelte meg; jelen volt az ünnepségen a kapitány számos más leszármazottja is, a kormány és a társadalom sok kitűnőségével együtt. Az amerikai magyarságot Dr. Kerekes Tibor, az Amerikai Magyar Szövetség akkori főtitkára, valamint Fodor József, a Clevelandi Egyesült Magyar Egyletek akkori elnöke, képviselte. A vizre- bocsátási ünnepséget és a bronz emléktábla elhelyezésének lefolyását közvetítette a rádió és filmhíradókra is felvették. Az egész amerikai magyar sajtó, néhány más nemzetiség nyelvén megjelenő újság s a legtöbb angolnyélvü nagy lap részletes tudósítást közölt az ünnepségről. Öt hónappal később került tényleges szolgálatba a “U. S. S. Ingraham". Egy év alatt mintegy 50,000 mérföldet tett meg, hadianyag szállítmányokat kisérve a tengeralattjáróktól hemzsegő Atlanti-óceánon át. Alig egy esztendő után tragikus közlést adott ki a tengerészeti minisztérium: “A ‘U. S. S. Ingraham’ nagy ködben történt ösz- szeütközés következtében az Atlanti-óceánon elsii- lyedt. Az elpusztult tengerészek hozzátartozóit értesítettük." “Az amerikai magyar hajó” — ahogyan akkor emlegettük — kapitányával és számos tengerésszel együtt a tenger fenekére merült és odaveszett vele az amerikai magyarság emléktáblája is. Később, még a háború folyamán, pótolták a ■ hajót is, az emléktáblát is. Az újabb ünnepség alkalmával Mrs. Hutchinson a hajónak adományozta nevezetes őse diszkardját, e sorok írójának pedig Ingraham utolsó eredeti portréját. A kedves mosolya, ezüstliaju, még nyolcvanas éveiben is fürge és szellemileg friss nagyasszony, aki oly gyakran emlegette a magyarok (“those dear Hungarians") iránti háláját Ingraham emlékének istápolásáért, 1950-ben hunyt el Charlestonban, az ősi udvarházban.' (Ez a könyv egy neki tett ígéretet vált be. Noha “Aunt Kitty", ha közöttünk lenne is, nem tudná elolvasni a számára exotikus nyelvű szöveget, szép hinni, hogy valahol a felhőkön túl tudomást- szerez róla.) ★ ★ ★ Bevezetést írni szokásos; elolvasni már kevésbbé. Az olvasónak, aki netán mégis eljutott idáig ennek a “captatio benevolentiae” célját szolgáló elöljáró beszédnek olvasásában, szeretnék még valamit elmondani. E kis könyv 1947-ben készült nagyobbter- jedelmü kéziratát annakidején szerződésileg lekötötte a legnagyobb magyarországi könyvkiadóvállalatok egyike; árjegyzékeiben be is hirdette. A könyv piacrahozatala előtt azonban, 1948 végén, hivatalos (kommunista) tényezők rendeletileg előirt engedélye lett volna szükséges ahhoz, hogy munkám ott megjelenhessék. A párisi békeszerződés szövegében félreérthetetlenül biztosított sajtószabadságot megcsufo- ló engedélynek se kérelmezésére, se elfogadására természetesen nem voltam hajlandó. így történt, hogy végül nem jelent meg a könyv, melyben az 1848-as magyar szabadságharcot eltipró s a száz esztendővel későbbi magyar népet is elnyomó Oroszországgal szemben Magyarország mindenkori barátja, Amerika, emelkedik előtérbe a történelmi igazság alapján. Ez a magyarázata annak, hogy “Koszta Márton 'esete" a mai rab Magyarország határain tud, a szabad Amerika földjén, az Amerikai Magyar Református Egyesület által előzékenyen nyújtott lehetőség révén, lát napvilágot. Él a hit, hogy a szülőföldünkön kívül megszülető, e szerény munkánál sokkal fontosabb írások is még a mi életünkben meg fognak jelenni egy felszabadult Magyarországon, melynek mártír népe a mindig magyarbarát Amerika iránti szeretetet az elnyomók legkegyetlenebb ostorcsapásai alatt is megőrzi szivében. Washington, D. C., 1953. Sziklay A ndor (Folytatása következik)
