Fraternity-Testvériség, 1952 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1952-12-01 / 12. szám
16 TESTVÉRISÉG most kapott teli találatot és az anyja jajgat: végünk van, végünk van... Emberekhez jóakarat... Már állítják sorba a férfiakat és nőket, akiket orosz bányákba visznek. Hiába az anyák sziklát megindító sírása ... A fiatal kálvinista pap az asztal fölé roskadt. Imádsága zokogássá vált. “Uram a mélységből kiáltunk Hozzád. Könyörülj e népen. Könyörülj rajtunk. Ha halnunk kell, Uram, egyszerre és együtt haljunk.” Felesége sápadt arcán is folyt a könny. Kis lányuk mosolya is abba maradt. Elcsodálkozva nézett hol apjára, hol anyjára azután ő is rázendített a keservesre úgy, hogy egy prédára leső hős sietve kotródott ki előszobánkból. Egy sötét alak suhant el ablakunk alatt. Mar- cso néni, a bábaasszony volt. Úgy jött be, mint a kisértet. Látta a kinyitott bibliát és mindent megértett. Alázatosan kezdte: “Tiszteletes ur, elhoznánk a Bartha Bözsi gyermekét, megtetszik-e most keresztelni? Boldogan, Marcso nénikém.” Hát mégis szolgálhatok ezen a karácsonyon is? Úgy éreztem, hogy Isten e gyermeken keresztül üzen: Van jövő. Isten tehát a legreménytelenebb helyzetben is kívánja a szolgálatot. Ha nekünk nincs karácsonyunk, de lesz gyermekeinknek. Mig gyermek születik, addig mindig lesz karácsony. Szerettem volna odakiáltani sápadt népemnek, de szavamat elnyelte a pokol zenéje. A színes ablaküvegen betévedt egy napsugár és a pici arcot glóriázta be. Mintha Isten mosolygott volna reá ebben a véres, megvadult világban. Áment suttogott a szivem és az agg Simeon örömével jöttem ki a templomból. Délután egy román hadnagy vetődött hozzánk. Pópáknak kijáró tisztelettel köszöntött. Keserűen mondta el, hogy a bejei réten ezrével hullnak el, amint orosz szövetségesük a sajógö- möri hegyeknek zavarja őket. Ágaskodott bennem a magyar ember, szerettem volna neki mondani valamit, de pappá alázatosult bennem minden, amikor kitört belőle az emberi zokogás: “Azt megértem, hogy nekem meg kell halnom, de nem értem meg, hogy miért vitték el a feleségem Oroszországba és miért kell éhen halnia öreg szüleimnek?” Miért, miért? Ekkor a gö- möri kálvinista pap a román hadnagyban, aki Bukarestben tanult meg magyarul, a szenvedő ember testvért látta s végtelen szánalommal próbálta vigasztalni, úgy, ahogy tudta. Kalácsot kért. “Szalonnám, hagymám és kenyerem van, kislányomnak pedig feleségem pörkölte árpa, amit felőröl kávénak”. Roppant elcsodálkozott, hogy egy pap kalács nélkül van karácsonyban. Hát azok, akiknek még kenyerük sincs? Mindjárt megjött az étvágya. Beszalonnáztunk és friss kút vizet ittunk reá. Beteg is volt. Utolsó aszpirinünket adtuk oda. Nem akarta elfogadni. Mi királyoknak éreztük magunkat. Alig tudtam megmenekedni kézcsókjától, amikor eltávozott. Ezután egy rettenetes év pergett le. Annyi könnyet még sohasem láttam életemben. Mindenki gyászolt és rettegett. Ha a szél megzörgette a nagy kaput, ha a kutyák felüvöltöttek, kóbor oroszokra gondolt mindenki. S a félelem majd eszét vette azoknak, akik maguk tisztaságát és férjüket féltették. Mint amerikai állampolgár a Benesék hazudta határon jártam át prédikálni Magyarországra. A határ két kerék vágás volt a bérc tetőn. Balra a csehszlovák iga alatt, jobbra az orosz iga alatt, de mindkét felől és mindenfelé az én népem nyögte és gyászolta a szláv jármot. Karácsony másodnapján egyedül baktattam egy hallgató erdő csöndjében, hogy vigyem egy szomorú népnek az öröm hirt: a Megváltó nekik is megszületett. Palástom, bibliám egy táskába volt téve s hogy a 16 kilométeres utón el ne huzza a kezem, egy boton vittem a táskát a vállamon, mint szegény vándor az ő batyuját. Hátamon ott lógott a táskám, szivem fölött pedig ott vittem egy árva népnek szörnyű bánatát. Meggörnyedtem alatta. A fák kopárak voltak. Rozsdaszinü volt minden. Lábam alatt csörgött a megszáradt haraszt. Isten vigyázott reám és nem engedett reálépni az útra elrejtve lerakott aknákra. Éppen azon gondolkoztam, hogy de megpróbálta Isten ezt a szegény népet. Hát nem lesz már soha boldog karácsonya? Egyszerre csak jobbra is, balra is a völgyekben megkondultak a harangok. A faágakon, mint húrokon elém értek és csodálatos összhanggá váltak. A Szárazvölgyről, a Saj ó-völgyről, Trizs és Aggtelek tájékáról jöttek. Csengett, bongott, zengett, énekelt a sok harang a triánoni határon. Sohasem hallottam szebb harangjátékot. Karácsony volt az erdőn. Szivem velük bongott. Ugye nincs határ a harangszó előtt? Ti testvérek maradtok mind örökre. Azután régi karácsonyi emlékek szálltak szivemre, ott zsongtak szivem felett, mint virágok felett a méhek. Azután ébren is álmodni kezdtem. Láttam népemet újra boldogan ünnepelni. Pufók, csizmás kis magyarok álltak a karácsonyfa alatt, fürtös kisleánykák boldog kacagása csengett fülembe. Magyar anyák arca gyermekeik boldogságát sugározta vissza és szinte roskadoztak az öröm alatt. De szép álom volt. De gyönyörű... Másnap már szitált a hó. Befedte a halott faleveleket. Fehér selymét mindenre szelíden reá- boritotta. Befedte az aknák tölcséreit. Betakarta garázda, durva emberek lábnyomát. Betakarta szelíden kedves kis falumat ott lenn a völgyben, mint gondos anya álmában is piszegő gyermekét. Éjszaka volt mire hazaértem. A hótakaró alatt az én meggyötört népem tavaszról, békéről és boldog jövendőről álmodott. A falu lelkipásztora megcsendesedett szívvel ereszkedett le a bércről a töretlen hóban. Szive boldogan hallelujázta a jövendő felé az angyalok énekét: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek és e földön békesség és az emberekhez jóakarat!
