Fraternity-Testvériség, 1952 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1952-02-01 / 2. szám
TESTVÉRISÉG 7 reggeltől bőgtek a bárányok és virnyikoltak a tyúkok a kés alatt. Sala Balázs, meg Rácz Jancsi kétszer is fölvitték a kakast a toronyra, hogy majd el ne vétsék a dolgot a képviselő ur előtt; Kiss Imre meg ott ugratta a lovát, a nagy utcán, hogy csak úgy porzott a világ. — Te Imre! — szólt neki Papp Mihály — mikor vasaltattál? — Tegnap — felelte Kiss Imre. — Miért kérdi? — Azért öcsém, hogy nézesd meg inkább azt a lovat a kováccsal, mert én úgy hallom, hogy kotyog a patkója. — Kotyog a kend feje! — Nono, — mondta Pap Mihály. — Én nem szeretném, ha szó érne a ló miatt, mert a képviselő ur huszárkapitány volt valamikor. Kiss Imre nem is felelt, csak elgaloppéro- zott, de jó fertály óra múlva mégis csak ott állt a kovácsmühely előtt. Ott állt már akkor Sala Balázs, Rácz Jancsi, Bor Mihály, de még maga Papp Mihály, a harangozó is. — No, mégis csak idekerültél? — vetették a szót Kiss Imre felé. — Ide, mert mintha csakugyan kotyogna egy patkóm! — No, fel csak a lábbal! — rendelkezett a kovács és azután kalapáccsal sorra kopogtatva valamennyi patkót, nevetve biztatta Imrét: — Kiállja ez még egy generális előtt is, nem még egy kapitány előtt! Kiss Imre ácsorogni kezdett hát nyugodtan lovával a beszélgetők között. Mikor aztán az őrségre rendelt fiuk kidugták az ablakon a zászlót, hogy “gyünnek!”, akkor fölpattant a lóra és ügetni kezdett a falu vége felé. Ahogy azonban kettőt lépett a lova, majd leszédült a nyeregből. — Kity, koty, kity, koty, — hallotta kotyogni a patkót a lova lábán. — Hó! — kiáltott Imre szédülten és lemászott a lóról. Megemelte a négy patát, de bizony a patkók úgy álltak a szegen, hogy meg sem lehetett azokat mozditani. Kiss Imre megcsóválta a fejét és újra nyeregbe pattant. — Koty, kity, koty, kity, — kotyogtak újra a patkók, ahogy a lova megindult. Pedig a bandérium már gyülekezett az alvég felől és a többi lovaslegény sürgetve kiáltozta Imre felé: — Gyere már, hé! Imre arrafelé vette a lovat, de az arcából kiment a vér, mert ahányat lépett a ló, annyiszor hallotta a kotyogást: kity, koty, kity, koty. — Mi bajod? — kérdezték a társak a sápadt legényt. — Szédülök, — mondta Kiss Imre. — Menjetek, én nem mehetek veletek! A bandérium elszelelt. Kiss Imre bódultán állt ott s fájó szivvel nézte, hogy száguldanak el a lovak s hogy lobog fejük felett a nemzetiszinü zászló. Hogy aztán eltűntek a fordulónál, lemászott a lováról és bús arccal nézegetni kezdte a lova lábait. A patkók úgy álltak, akár a kőszikla! Kiss Imrét kiverte a hideg veriték. Még egyszer sorra vette mind a négy patkót, hogy rájöjjön, hol van a hiba, de a négy vas meg sem mozdult, mintha mind oda lett volna forrasztva a ló négy lábára.. — Nem értem, — töprengett Kiss Imre és zsebkendőért nyúlt, hogy megtörölje izzadt homlokát. Nyúl az egyik zsebébe: nincs kendő. Nyúl a másikba: valami idegen tárgyban akad meg a keze. Kiveszi, nézi. Egy pléhskatulya. Kié? Ki tudná? Csak ahogy megmozdul az Imre kezében, valami megbillen benne és az ütődéstől megszólal a skatulya, éppen úgy, ahogy Imre hallotta a patkókotyogást: kity, koty, kity, koty. — Gazemberek! — mondja Kis Imre busán. A zsebembe tették a kotyogót! — Kity, koty, kity, koty! — kotyogott a skatulya és Kis Imre nem tudta, kit szidjon érte? Rácz Jancsit-é, vagy azt a vén gonosz Papp Mihályt? ——----Egyszerű vers Nagy Jánosról Összedőlt az oszlop s Nagy János meghalt s tovább zeng, forr a város. Olyan egyszerű ez az esemény, A földön fekszik Nagy János, szegény, eltört gerinccel. Ennyi az egész. Lángol a délután, akár a méz, olyan sárgán, az ég mély, lobogó s füttyögve dalol egy bolond rigó, de Nagy János a dalt nem hallja már, az orvos nála halált konstatál. Nagy János a földé s ezt nem lehet megváltoztatni, így végeztetett. Eldöcög érte majd a stráfkocsi és Nagy János tetemét elviszi. Sirján majd vadsóska nő s pipitér. Nagy János nem volt hires hadvezér, miniszter sem. A munka hőse csak, amilyen sok van: tiszta áldozat. Én mégis irok róla, mert szelid, jó ember volt és nemes tetteit csak dicsérni lehet s dicsérni kell, öreg apját s anyját tartotta el s akin tudott, mindenkin segített. Szép s igaz cselekedeteinek sora csillogott tündökölve s angyal jegyezte arany könyvbe. Egyszerű volt, de lelke csupa fény, azért beszél róla e költemény. Ő biztosan feljut a mennybe s ott így szól hozzá egy hang zengve, ha leborúl az Ur lábához: “Derék ember voltál Nagy János”. Ölbey Irén
