Fraternity-Testvériség, 1951 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1951-01-01 / 1. szám
TESTVÉRISÉG 7 HONTALAN MAGYAR ASSZONY IMÁJA Én Istenem... minden nap nehezebb S az erőm hozzá egyre kevesebb. Felőröl a mindennapos, kemény Küzdelem, és ... hogy úgy fogy a remény. Azok a szürke, csúf hétköznapok, Az álmatlan, gondterhelt hajnalok, Az éjszakába nyúló stoppolás, A nincstelen főzés; a sok mosás, A sose szűnő pletyka, rágalom S ... a vasárnapi gyilkos unalom, Amikor minden egyszerre felébred Az emberben s a múlt, mint a kisértet Ráül a szívre s nincs, ahová fussunk, Hogy feledéshez és vigaszhoz jussunk S ha kérdezünk, nincsen rá felelet: Én Istenem, minden nap nehezebb. Segíts, Uram, Te mindennél nagyobb, Hisz látod, minden erőm elhagyott, Néha szeretnék felzokogva sírni, S a legszörnyűbb, hogy nem tudok már bízni, Sőt, hinni sem, ó, bocsásd meg nekem, De gyakran Benned is kételkedem! Mert nem lehet, hogy annyi tenger szennye E földnek a Te akaratod lenne S ily árja az igazságtalanságnak Jóváhagyásra találhatna Nálad! És otthon, ami nap-nap végbemegy, Ha vagy, hogy ezt Te tétlen nézheted, És tűrted, míg az ázsiai hordák Testvéreim ezreit letiporták Egyként gyalázva ifjút s véneket Gyilkolva atyát, bátyát, férjeket És annyi bűn és gonoszság között Ma is a hatalom sánca mögött, Holttesteken s rabszolgasereg hátán Dölyfösen úrhatnámkodik a Sátán! És közben egyre terjed csak a métely, Csoda-e Uram, ha elfog a kétely? Én Istenem, bocsásd meg vétkemet, De lásd be napról-napra nehezebb. És néha jönnek tébolyodott percek, Amikor minden porcikám megreszket, Fejembe száll a vér, rémeket látok S megátkozom az egész világot. Csak jöjjön hát a Vég, mely versenyt szárnyal Irta: Soproni Bálint Az Apokalipszisz négy lovasával, Csak húlljon le a pompás atombomba És döntse vérbe, porba, gyászba, romba E minden szentet megtagadó földet S véle az embert, ezt a véres szörnyet! Puszíts el Uram, minden földi népet, S szabadítsd ránk a Rossz után a Véget, Hisz nincs kiút, más nem lehet már hátra, Ne élve ítélj, Istenem halálra, Mert, ahogy ma élünk rég nem élet, Jöjjön inkább a Végítélet! Én Istenem, Te jóságos, bocsánat, Hogv meg kellett szakítanom imámat, De kis ágyában, rácsai mögött A kisfiam oly fájón felnyögött. Én életem, félig sírva s kacagva Hogy belecsimpaszkodott a nyakamba, Ajkából kipréselt egy halk Anyut S fejét vállamra hajtva, elaludt. Bocsásd meg, Uram, ha bántottalak, Kishitűségben káromoltalak, Hogy átkozódtam, őrültként, bomolva, Tégy úgy, mint hogyha nem hallottad volna. Nem, ne küldj újabb háborút reánk, Légy őrködő, békét adó Atyánk, Önts a szívünkbe jóságot, türelmet, Hogy asszonyvoltunk elfeledjük, engedd, Lemondunk inkább minden hiú vágyról, Cifra fürtökről, divatos ruhákról, Vállalunk mindent, gondot, munkát, jármot, Csak tartsd békében e szegény világot. A fiamért... s a sok-sok kicsinyért, Kik álmukban sejtik csak néha, miért E tenger bánat, könny és szenvedés, Őértük minden lemondás kevés. Ők a jövőnk, e drága kicsinyek S ha minden nap és perc is nehezebb, Ha éjt nappalá kell tennünk is értük, Vállaljuk zokszó nélkül, úgy Ígérjük! Én Istenem, ki ott fenn őrködöl, Tekints le ránk a csillagok mögül S bocsánatod jeléül, hogyha mást nem, Küld csak egy nyugodt, csendes álmot, Ámen.
