Fraternity-Testvériség, 1951 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1951-03-01 / 3. szám
TESTVÉRISÉG 7 Az együtteshez tartozott egy rakoncátlan, avasszőrű csikó is. Ez a helyett, hogy békésen legelészett volna, mint ahogy egy jól nevelt csikóhoz illik, a jószágot zavarászta a világ négy sarka felé. Nem is a csikó volt a jószág dísze, hanem egy nagyszarvú, magyarfajta növendékbika. Ez alapjában véve jámbor állat volt, csupán egy gyöngéje volt: nem állhatta a vörös színt. Mindenben engedelmeskedett és alkalmazkodott, de ebben az egyben hozzá kellett alkalmazkodni. A tanyán dolgozó sváb asszonyok és lányok ezt tudomásul is vették. Amelyik nem, azt a bika kíméletlenül meggázolta, ha csak igen szigorúan nem őrizték. Vigyázni kellett rá. Tehát kellett a kölyök, nagyon kellett. És hozzá olyan kellett, aki a gulyás, a juhász, a csikós és a kanász erényeivel egyformán rendelkezik. Ilyet pedig nem könnyű találni. Mégis akadt egy hamarosan. És tényleg olyan, amilyen még nem volt. Apám ugyanis messziről, Sári nevezetű faluból hozta. Sári pedig tudvalevőleg tót falu. így a kölyök is természetszerűleg olyan volt, amilyen a falu, egyszóval: tót. Apám ez egyszer szándékosan fogadott tótot. A környéken ugyanis svábok laktak, így aratói és felesei mind svábok voltak. Érdemükül legyen mondva, hogy szemünkbe magyarul próbáltak beszélni, viszont a hátunk mögött — maguk között — állandóan svábul karatyoltak. Magyarosodásra való hajlandóság csak asszonyaik és lányaik részéről mutatkozott. Kezdték elhagyni kedvelt ruhadarabjukat: a piros szoknyát. Nem önszántukból, igaz, hanem a bikától való félelemből. Baj csak akkor volt, ha kölyök is közülük való volt. Ilyenkor azután nem sok hasznát vettük. Örökösen a munkásokkal “cvancigolt” — mint apám szokta mondani — és nem ügyelt a jószágra. Bezzeg az új száraz-kertésszel már kevesebbet beszélgettek, mert az történetesen bolgár volt, és nehezen ment neki a magyar szó. Svábul meg egyáltalán nem tudott. Apám okulva ezen a jó példán, most elhatározta, hogy tótot fogad, hogy ne értsék egymást, és ne játsszon össze a többiekkel a magyar ellen. Tisztán nemzetiségi szempontból is érdekes volt a változás, ezért nem csoda, hogy a tanya eseménytelen életét hullámzásba hozta. Úgy késő délután kocsizörgést hallottunk. Húgaim a ház sarkán álltak és nézték a közelgő kocsit, legényt keresve rajta. — Látsz valakit? — kérdezte az egyik. — Csak a papát látom, meg egy nagy kalapot mellette — felelte a kérdezett. Ahogy közelebb jöttek, láttuk, hogy a kalaphoz legény is tartozik. Elég nagy volt a tót legény, de még nagyobb a tót kalapja: egy jókora szakajtó semmi ahhoz képest. — Vájjon beválik-e? — kérdeztük magunkban — a legény kalapját csodálva és ingét nézegetve, amelynek elején piros csipke virított és vörös és kék gombok váltogatták egymást. Nagy tisztelettel voltunk a nemzeti viselet iránt, de mégis az a vélemény alakult ki ott hamarjában, hogy jobb lesz más inget adni rá, mert — hiába — a bika nem kedveli ezt a divatot. Úgy is történt. Jankó magyar inget vett magára. Nem tudom, a pap minek keresztelte, vagy hogyan szólította anyja Sáriban, de nálunk Jankó névre hallgatott. Nem rossz név ez se, ámbátor ami a kalapját illeti, Kalap Gyurka találóbb lett volna. Amikor a jószág mellé állt, úgy látszott, hogy nagyszerűen beválik. És ez volt a fontos, nem pedig a kalap. De alig telt el egy óra, jött ám befelé Jankó vágtatva, s mihelyt levegőhöz jutott, ezt mondta: — Egy percig se maradok tovább! — No, mi az? — nézett rá apám. De hamar kitelt az esztendő! — Nem maradok, mert nem tűr a bika! — Ne beszélj bolondokat! Mért ne tűrne? Hadd lám, mi lelte azt a bikát! — szólt apám bosszankodva és már ment is ki a legelőre. Roppant különös volt a dolog, ezért mi is arrafelé mentünk, ahol a jószág legelt. Azonnal meggyőződhettünk, hogy a bika tényleg nem tűri Jankót. Amikor meglátta, első lábával a földet kezdte kapálni, majd nagyot bő- dült és szemeit forgatva rohant a legénynek. Ha apám ott nincs és rá nem kiált a dühtől lihegő állatra, talán le is gázolja Jankót. — Ugye mondtam, hogy nem tűr? — Itt tényleg baj van — válaszolt apám, hol Jankót, hol az egyre idegeskedő bikát nézve tanácstalanul. — Levette kalapját, megvakarta fejét, de csak nem tudott kiokoskodni. A jelenetnek a bolgár kertész is tanúja volt. Láttuk, hogy most felénk siet és kiáltoz valamit, majd tisztán hallottuk, amint tördelte: — A kalap, a kalap.... magyar bika nem szeretni tót kalap.... — Az lehet — felelte apám. — Próbáljuk meg. Van odabent egy levente sapka, hozzátok csak ki! Húgom kihozta. — Próbáld ezt! Jankó ledobta a nagy laska kalapot, csak úgy huppant a füvön, és föltette a sapkát. — Most menj felé! — biztatta apám. Jankó a nemzeti viselettől megfosztva, félénken lépkedett a bika felé. De mehetett volna bátran is, mert a bika rá se nézett, nem érdekelte többé. A földön lapuló kalapra forgatta szemeit, és lábával megint a földet hányta.
