Fraternity-Testvériség, 1951 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1951-09-01 / 9. szám
8 TESTVÉRISÉG Október A szőlőhegyről nézem a tájat, még nem láttam ennyi sápadt, vörös lombot. A nap dús fényét szórja a fákra, a borús színorgiákra aranyosan. Eljöttem kis pohárkában új bor, itt járt az ősz, a bús kóbor ivott velem. A nyelvemen maradt csípős íze, szomorkás illattal tele emlékezem. És a csendben hirtelen rámkacag vidám őszirózsa-csapat gondtalanul. St. Louis, Mo. Könnyű László • •• <§■ ••• A mikor a vármegye tréfál Szent Mihály napján bizony búra hervad a Vihorlát sziklái alatt a pásztor, akinek a Labore vize mellékein terülő makkos erdőkben pár száz éhes kocát kell karácsonyig teleltetni. Őszi éjszakákon, falevélhulláskor, mikor a Beszkidek harsonái búgnak az Alföld felé és a posványos, gyökeres helyeken dérre potyog a makk: ilyenkor a sírva pattogó pásztori tűznél sül ugyan az ember feje, de fagy a lába. Ha jobbra fordul, balról fázik. Felülről havas eső veri, alulról a vizet fogott bocskortól didereg. Ha egyet lép, kettőt csúszik. A nyirkos hideg minden lyukat megtalál a szűrön. Csupa köd a kopasz erdő; a pásztortűz füstje lomhán terül el a földön. Az eb is odvas fába húzódik és morog, ha a gazdája kibaltanyelezi a siralmas vacokból. Ősz utolján, tél kezdetén, mikor zavarosan futnak a vizek, az árva pásztor csak szárazból éldegél. Szalonna, tepertő, penészes árpakenyér a táplálmánya. Belé is csömörlött az áldástalan tengődésbe Hodinák Juró. Nem csuda; tíz év óta bajoskodik szegényfeje a kocákkal a Labore mellett.... Egy októberi délelőtt kétlovas, üveges batár úszott a híg sárban az erdő mellett. A révedő, bíborodó Nap vékony sugarai erőtlenül olvadtak bele a lengeteg párázatba. A Louis XIV. stílű, vén bárka hirtelen egy mély kopolyába feneklett. A livrés kocsis hasztalanul jézus-máriázott a bakon; a fáradt állatok nem birták kihúzni. A határban szundikáló uraságot is elhagyta a türelem. — Mi lesz most velünk, János? — mordul a kocsisra. — Isten a tudója, méltóságos főispán uram, — feleli János, megvesz bennünket a hideg. Száraz úton kétórás gyalogút a legközelebbi rusz- nyák falu. Sárban mégegyszer annyi időbe kerül, míg segítséget hozok onnét. — Au diable.... Himmi herrgott!.... Én addig megfagyok itt.... — Bizony által-keresztülfázik az ember, méltóságos uram. Aztán farkasok is fészkelnek erre a nádasban, meg a réti sumárban. A rüh essék az irhájukba! Juró egy öreg bikkfa mellől nézte a katasztrófát. Megszánta a két embert. Hozzájuk lépde- gélt, vállával nekifeküdt a határnak és egy her- kulesi lendítéssel kiemelte a kátyúból. A főispán hálálkodva szólt a piszeorrú, mongolképű rusznyák legényhez: — Ember vagy, fiam. Mi a neved? Az ilyen félvad nomádot nem könnyű dolog szóra kapni. Lesütötte a homályos szemeit és hang nélkül akart visszasompolyogni a kondához. Hogy -hívnak, te mamlasz? Ha a főispánod kérdez, hát felelj, az ebadtádat! — pattog Öméltósága. — Itt Hodinák Jurkónak szólítanak, másutt Baran Jurkó volt a nevem. Lent a Tisza mellett, az ezüstpitykés magyaroknál Tökmag Gyurinak csúfoltak. A fene tudja hát, hogy melyik az igazi nevem, — morogja a legény és lekapja fejéről a tízfontos birkabőr-süveget.-T- Miféle sorsban vagy itt? — Pásztor volnék, tisztölöm az urat. Három falu jobbágyainak kocáit teleltetem makkon itt a pagonyban. — Hová való vagy? — Mit tudom én!? Orozva szült, apátián származat vagyok, tisztölöm a nagyuramat. Máma itten, holnap ottan.... Voltam én már az alföldi mezőn is, ahol tornyos városok lógnak a nyári verőfényen; de az éhkoppos lengyel földeket is bejártam.... Annyi hazám van, ahány a darúmadárnak.... A szeretőm hun szőke, hun barna; eccer pupos, másszor sánta.... A főispánnak nagyon tetszett a szálas-vállas, nyiltszivű rusznyák. — Volna-e kedved beszegődni hozzám parádés huszárnak? — faggatja a legényt. Ez bosszús lett. Azt hitte, hogy mókáznak vele, hogy csúfolódik a nagyúr. — Nem ment el a jódolga az úrnak, hogy éngemet ültessen cifraságnak a hintójára! —
