Fraternity-Testvériség, 1950 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1950-05-01 / 5. szám

4 TESTVÉRISÉG szeretet közössége. A tégla, kő, fa csak szétszórt anyag, mig nem jön az építőmester és otthonná, templommá, gyárrá szerkeszti egybe. Jött Isten szolgája, az építőmester és megszervezték a Re­formátus Egyesületet, megindul az egyházi szer­vezkedés. Egy ember felállott prédikálni és az elkese­redett szivüek megérezték, hogy örökkévaló haj­lék az Ur és alant vannak az O karjai. Bánya és gyár-szerencsétlenségek után, koporsók sorai kö­zött járva, özvegyek, árvák, öregek nyomorúsá­gát látva, kitermelődött leikéből életünk legérté­kesebb drága gyöngye. Molnár István, Nánássy Lajos látomása, ő általa öltött testet. Megszüle­tett “az amerikai magyarság szive”, megindult a ligonieri szeretet munka, a gyermekek otthona, öregek otthona, a Bethlen Otthon. Egy ember felállott prédikálni és éreztük, érezzük, hogy Jé­zus itt jár közöttünk. Megáldja, karjára veszi az árvákat, gyermekeket, reménységgel, kenyérrel, otthonnal örvendezteti meg az elárvult öregeket. Egy ember felállott prédikálni és lelkének melegsége végigömlött gyülekezeteinken, kivál­totta az önfeláldozó, segítő szeretet lelkét. Mikor az árvák csoportjával megjelent a gyülekezetek­ben és elmondotta a gyermekek élettörténetét, mikor a gyermekek szavalták: “Három árva sir magába, elhagyott sötét szobába....” “Ily késő éj­szaka ki jár ott künn a temetőn.... egy árva gyer­mek.... ki őt szerette még, sírjából fel nem kel....”, akkor még a közönyös, megkeményedett szivek is felmelegedtek, ő tanított meg egymás terhét hordozni, adakozni: “Adjatok, néktek is adatik.” Egy ember felállott prédikálni és meghallotta az egész amerikai magyarság. Megszervezték az Amerikai Magyar Szövetséget, sok más egyházi és magyar közösséget. Kalassay Sándor bölcses­ségével, írásával, beszédével, szolgálatával ott volt minden amerikai magyar szervezkedésben, építő munkában. Valaki itt járt közöttünk, szolgált életünkben és a szétszórt csontok megelevenedtek, Isten magyar református családjának Amerikába sza­kadt gyermekei csodákat müveitek. Valaki itt járt közöttünk és mi hálás szívvel valljuk: “Mily szépek az örömmondó lábai, ki örömöt mond, jót hirdet....” Kegyelemmel áldotta meg az Isten, mert megláthatta munkája gyümölcsét. Gyönyörköd­hetett benne. A Református Egyesület a kicsiny kezdetből hatalmas közösségé növekedett. Ma már 30 ezer tagja, több mint négy millió dollár vagyona van. Áldó, gyógyító hatását nemcsak itt, de az egész világon, szétszórtan, hontalan­ságban élő magyarok is érzik. Ezért irta nekem az 1948-as közgyűlésünk előtt: “Nagy áldása Is­tennek, hogy ezt az időt megengedte érnem. Megállhatok annak a terebélyes fának árnyéká­ban, mely abból a magból sarjadzott ki, melyet 52 évvel ezelőtt elültettem. Gyönyörködhetem abban a virágillatban, mely erről a fáról árad szét....” Erről a fáról és a Bethlen Otthonból, Egy­házunkból, magyarságunkból. Nagy áldása Isten­nek, hogy a hála édességét is megkóstoltatta vele. Magam tapasztaltam, hogy mily tisztelettel vették körül. Ereztük, hogy az óhazai esperes fogalmának ő volt az igazi, utolsó megtestesítője. Mikor régen, még 1915-ben, kijött hozzám egy­házi vizsgálatra, kiment máshová is, még az utcát is fellocsolták, seperték, az épületeket kitakarí­tották, hétköznap is ünneplőbe öltöztek, mert “jön Kalassay esperes ur.” Alig volt még szebb, bensőbb lelkipásztori jubileum, mint az, amit a pittsburghi egyház és Varga Lajos lelkész rendezett neki. Főként nem a papok, vezető emberek, hanem öreg bácsik, nénik, tettek itt bizonyságot. Egymás után állot­tak fel és egyszerű szavakkal, meleg szívvel mondották el: mit jelentett Kalassay Sándor és az ő munkája. Akik ott voltunk és hallottuk eze­ket a bizonyságtételeket, úgy éreztük, hogy mint az a bibliai asszony, úgy Kalassay Sándor is, ki­öntötte lelkének drága nárdus kenetét és annak illata betöltötte a sziveket, végigömlött éle­tünkön. Istentől adott áldás volt az is, hogy meg­láthatta nyolc gyermekének, unokáinak, déduno­káinak nevekedését. Az ő kis családja, a refor- mátusság nagy családjával együtt tesz bizony­ságot: jó az Ur, boldog az, aki Ő benne bízik. “Uram, mostan bocsásd el szolgádat békével, mert látták szemeim...” És hazahívta az Ur. Kalassay Sándor, élettársával együtt, Isten színe elé állva, elmondhatja: “Uram, a munkát, mit, 55 évvel ezelőtt, reánk bíztál, elvégeztük. Dicsőí­tettük nevedet e földön.... Atyám, most már Te dicsőíts meg magadnál.... A nemes harcot meg­harcoltam.... végezetre — korona!” Kalassay Sándor hazament. De itt maradt gyümölcsöző életének bizonysága^ és mi, vele együtt, mondjuk: Jó Mester Ő! Érdemes Neki szolgálni! Érdemes örömmondónak, Isten eszkö­zének, követének lenni! Dr. Újlaki Ferenc A LIGONIERI TEMETÉS Irta: Vasváry Ödön Ha valaki elment Latrobe, pennsylvaniai kis­város csöndes vasúti állomása mellett 1950 május 6-án éjszaka éjféltájban, szokatlan látvány tanúja lehetett. A Pittsburgh felől New York irányában félelmetes gyorsasággal robogó express-vonat, amely máskor talán csak egy füttyszóra méltatja a kisvárost, de meg nem áll, most lelassított és megállt. Egyetlen utas szállt le róla, egv gyász­ruhás nő, az apja holttestét Chicagóból kisérő Kalassay Sári. Régi barátok várták Ligonierből a “hazatérő” koporsót és kisirt szemű kísérőjét. Pár perc múlva egy kis menet futott a közeli Ligonier felé az éjszaka sötétjében, hogy utolsó pihenő helyére vigye a megfáradt, végcélhoz ért

Next

/
Thumbnails
Contents