Fraternity-Testvériség, 1950 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1950-03-01 / 3. szám

4 TESTVÉRISÉG tét, reménységet ébren tartsuk Bibliát, énekes­könyvet, imakönyvet, olvasnivalókat, könyveket küldtünk ma már a világ minden részébe. A mi központunkból küldött segítségen kí­vül Bethlen Otthonunkból százszámra ment a ruhaneműt, fonalat vivő csomag az Otthonból is és a Bethlen Otthon munkája révén a környék­beli protestáns egyházakból is. Hogy mit jelent ez a segítség, mutatja az a sok, könnyel áztatott hálalevél, melyben Isten­be és emberszeretetbe vetett hitük visszaadásá­ról tesznek bizonyságot. Hálájuknak egyik jele az is, hogy az általunk segített és ide át jött hontalanok közzül többen írtak, hogy itt vagyok és tagja akarok lenni annak az Egyesületnek, mely^ a szenvedés mélységébe lenyúlt hozzám. Életet, gyógyulást nyújtottunk az Amerikai Magyar Segélyakción keresztül is, hová a mi központunkból kiküldött, kérő levelünkkel ellá­tott karácsonyi bélyegekért háromezer kettőszáz dollárt küldtek be egyesületi tagtestvéreink a Segélyakció irodájába. Minden más amerikai magyar csoport adományát felülmúlja a mi tag- testvéreink ajándéka. Ide sorozhatjuk azt a segítséget, amit az Amerikai Magyar Szövetség szolgálatán át együtt nyújt az amerikai magyarság. Nem számítva a lelki segítséget, hanem egyedül a pénzértéket nézve, az A. M. Szövetség munkájáért a mi Egyesületünk tett a legtöbbbet. Igazolja az, hogy mig a Verhovay, osztályaival együtt 1287 dollár és 84 centet, a Bridgeporti 1392 dollár és 53 centet, a Róm. Kath. Szövetség 312 dollárt, a Rákóczi 9 dollárt adott, addig a Református Egyesület 2251 dollár és 76 centet adott az A. Magyar Szövetség magyar testvért, itt és odaát, mentő munkájára. Bizony, elmondhatjuk, hogy Egyesületünk­ből kiáradó áldásdus vizek igen sok segítséget, gyógyulást vittek Amerikába és a földkerek­ségen szétszórtan élő hontalan és óhazai magyar testvéreink életébe. Egyesületünk 1949-ik évi munkájára emlé­kezve, nem tudom én melyik volt szebb, me­lyik dicsőbb, melyik nagyobb? az a szeretet, amit Egyesületünk nagy családja családtagjai és az amerikai magyarság életében éreztettünk? vagy az-é, mellyel mások szolgálatára mentünk? Nem tudom én, melyik volt szebb, melyik di­csőbb, melyik nagyobb! Csak áldom az Istene­met, hogy van Amerikai Magyar Református Egyesület és annak családtagja és munkása vagyok! Mi volna, ha nem volna Református Egye­sület? “Adjatok — nektek is adatik.” Adtunk 1949-ben és nekünk is adatott. Megadatott az, hogy taglétszámban előre mentünk. A törlések, beváltások, halálozások leszámítása után 368 uj okmánnyal szaporod­tunk 1949-ben. Az esztendő végén 30,496 ok­mányaink száma. Ezt a haladást akkor tudjuk értékelni igazán, ha emlékezetben tartjuk azt, hogy mily sok sztrájk, különösen bányász test­véreinket érzékenyen sújtó szénipari sztrájk tette nehézzé a szervezési munkát és a meg­nehezedett munkamezőn két szervezővel keve­sebb dolgozott a múlt évben, mint az azelőtti esztendőben. És mégis haladtunk! Megadatott az, hogy vagyonban is gyara­podtunk. Istennek legyen hála, a múlt évben elhaladtuk a négy milliót és beléptünk az ötö­dik millióba! Bethlen Otthonunkban emléket állítottunk, mindnyájunk által szeretve tisztelt, az Ur által hazahívott, volt titkárunknak, Molnár István­nak. A Molnár emléktorony és a Molnár Ha­rang közhasználatnak átadása igen szép ünnep­ség keretében történt meg. Munkánk kiszélesedése, irattárunk állandó növekedése miatt mostani központi épületünk szűknek és alkalmatlannak bizonyul. Ezért a Vezértestület jóváhagyásával uj központi épü­letet vásároltunk. Ez az uj központi épület nemcsak Egyesületünknek ad megfelelő otthont, de lakások kiadása által szép jövedelmet is hoz majd. Az ötödik millióba belépéssel, uj központi épület vásárlásával életünknek uj határkövéhez érkeztünk. Az Ur, időről időre, igy szól Egye­sületünkhöz: “Barátom! ülj feljebb!” Feljebb a szolgálatban, a tagsági és vagyon növekedésben, feljebb a szolgálathoz szükséges külső eszközök beszerzésében. Megpróbáltatások esztendeje is volt 1949. Egyesületünk nagy családjának központi tiszt­viselői, hivatalnokai egymásután hordozták a betegség keresztjét. Király Imre pénztárnokunk, Vasváry Ödön számvevőnk, Borshy Kerekes György titkárunk, Kovács Miklós és Boldogh Bálint hivatalnokunk, hosszabb ideig beteges­kedett. Egyik kerületi szervezőnk, Ntü Nagy Emil és egyik hivatalnokunk, Bogár István, néhány heti betegség után, hazament az Atyához. Betegséggel, halálozással terhelt esztendőben hogy mégis pontosan, minden külön segítség félfogadása nélkül végeztük munkánkat, úgy történhetett meg, hogy az “egymás terhét hor­dozzátok” bibliai elv alapján, egymás között szétosztottuk a munkát és a beteg testvér ré­szét is elvégeztük. A rendes munka elismerése. A sok munkával, eredménnyel járt 1949-ik esztendőben hogy végeztük dolgunkat, milyen volt közigazgatásunk, hogy kezeljük, tartjuk rendben négy milliós vagyonúnkat, azt meg­állapította az állami hatóság. Ugyanis a három évenkinti vizsgálatot az elmúlt évben tartotta meg a District of Columbia. Három férfiú, négy héten át vizsgálta központi irodánkban Egye­sületünk működését, vezetését és a hivatalos jelentésben megállapította, hogy minden a leg­nagyobb rendben, a legpontosabban van kezelve.

Next

/
Thumbnails
Contents