Fraternity-Testvériség, 1949 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1949-05-01 / 5. szám
4 TESTVÉRISÉG A Friends-ek nemrégen beszüntetett óhazai segélyakciójának egyik munkása, ki hosszú ideig munkálkodott Magyarországon, mondotta washingtoni beszámolójában, hogy: “Magyarországon a félelem az uralkodó érzés. Az élet minden részében félelem dermeszti a lelkeket. Félnek a jelentől, a jövőtől, a rendőrségtől, a cenzúrától, a munka elvesztésétől. Félnek a legjobb baráttól, a családtagok félnek egymástól ... A mai félelem rettenetesebb annál a félelemnél, ami a főváros ostromakor töltötte el a lelkeket . . ." Mi, a “félelem nélküli élet” gyermekei imádkozzunk Isten Lelkének kiáradásáért! az egész világra, benne szülőhazánkra. Adjon Isten igazi Pünköstöt! Dr. Újlaki Ferenc VALLOMÁSOK KOSSUTH LAJOSRÓL Turin, március hó. 1940 tavaszán tanulmányaim továbbfolytatására a római valdens-református teológiára kerültem. Belépésem napjától meleg barátság és tanit- ványi szeretet kapcsolt a gyakorlati teológiai szakcsoport kiváló professzorához, Giovanni Rostagno prodékánhoz. Sokat sétáltunk együtt. Nagyon sokat beszélgettünk tudományos kérdésekről. Az olasz evangéliumi keresztyénség belső problémáiról. Nemzeti és egyetemes kérdésekről. Az egyháznak a fascizmussal szembeni hivő magatartásáról. És személyes élményekről. Egy májusi délután a Via Appia-ra sétáltunk ki. Emlékszem, egészen rendkívülien szép volt minden. A tavasz teljes pompájában fogadott. Virágosak voltak a fák. Zöldek a mezők. Illatosak a kertek s az antik, évezredes római sírkövek között, a hallgatag ciprusokon vidám madarak daloltak, a közelben bárányok bégettek. Mi meg, szembe a közeli albai hegyek mesésnek tűnő vonalaival, a múltba feledkeztünk. — Tudod — mondotta Giovanni Rostagno — nekem, ti magyarok, mérhetetlenül sokat adtatok. Persze nem anyagiakban, hiszen sohasem jártam nálatok, hanem lelkiekben. Ne csodálkozz ezen. Vagy, ha csodálkozol és nem érted, mindjárt megérted. Életem titkát tárom fel előtted, ha kiejtem nagy, nemzeti hősötök, Kossuth Lajos nevét. Nem kevesebbről van szó, mint arról: ha nincs Kossuth Lajos, ha nem találkozom vele, egészen kicsiny gyerekkoromban, életem egészen más tartalmat és célt nyert volna, mint amit nyert. Egy biztos, sohasem vállaltam volna az ő hatása nélkül az olasz evangéliumi keresztyén igehirdető emberfelettien nehéz szogálatát. És emberi magatartásom, lelki beállítottságom is inkább periferikus maradt volna, mint egyre inkább a szolgálat tüzében feloldódó és egyúttal sebesen elégő. — De hadd mondjak közelebbit is. Az egyik Torino melletti színtiszta valdens-református faluban láttam napvilágot. Ott is kezdtem iskoláimat. Amióta eszemet tudom, tanítóm állandóan Kossuthról beszélt. Fogékony telkembe valósággal belevéste a nagy hős életét, tetteit. Elbeszélése a legnagyobb elevenséggel hatott. Jól emlékszem, tanítóm mindig kipirult arccal, csillogó szemekkel újságolta: — Most jöttem Kossuth-tól! — Valósággal eszményképpé vált bennem és minden vágyam az volt: bárcsak én is közelébe kerülhetnék. — Valóban, szerencsém is volt. Apám egyházi gyűlésre volt hivatalos Turinba. Nem sokat kellett kérnem, magával vitt, sőt megígérte, hogy elvisz a nagy magyarhoz is. Határtalan izgalommal néztem a találkozás elé. Óriási nagy dolognak tartottam. Álmaim teljesülésének. És nem is csalódtam. — Nem volt nehéz Kossuthhoz bejutni. Szeretettel fogadott bennünket. Apám kicsit elfogó- dott volt, előbb zavarba is jött és majdnem nem tudta, hogyan adja át Kossuth-nak az ajándékba hozott Bibliát. De Kossuth elmosolyodott. Apámat átsegítette a zavaron és nagyon örült az ajándéknak. Arról beszélt, hogy milyen nagyon szereti a valdenseket. Ismeri történelmüket, küzdelmeiket. S boldog, ha jövünk hozzá, vagy ha ő lehet közöttünk. Sohasem feledem el kezének érintését, amint fejemet végigsimitotta és ma is Igém az az Ige, amit a látogatás emlékére a bibliámba irt: — “Nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!” — Amikor elolvastam az Igét, úgy éreztem — teljesen megvilágosodott előttem életem célja. Határtalan vidám lettem és boldog. Szivem fellángolt és nem csináltam egyebet életemben, mint emberi erőmmel engedelmeskedtem Isten Igéjének. Boldogságomat aztán meg is mondtam két év múlva Kossuthnak. Örült. — “Életem döntő könyve nekem is az írás — mondotta. Nem tudnék nélküle meglenni!” — Halála nagyon megrázott. De a fájdalomban egyúttal véglegesen megláttam: Sírig hűnek kell lennem az Igéhez. Ekkor határoztam el, hogy lelkészi szolgálatba állok. * * * Giovanni Rostagno valóban be is váltotta Ígéretét. A valdens-református egyház egyik legkitűnőbb lelkésze lett. Négy gyülekezetei szervezett. Templomokat épített, intézményeket hivott életre, számos munkát irt s nevelői szeretete egy emberöltőn át nyitogatta a pásztorok szivét az Ige titkai előtt. A háború után hazahívta az Ur. De emléke él! Tőke László
