Fraternity-Testvériség, 1949 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1949-01-01 / 1. szám
TESTVÉRISÉG i KIK A MAGYAR DP-k? Háborús bűnösök? — A háboruulán mártírjai? — Vagy történelmi misszióra tisztult, edzett nép? Ausztria, 1949 január “Amint a keresztyénség a széthulló görög-római világ szenvedéseiből született meg, amint valaha a ‘Babylon partjain’ száműzött zsidók éppen szenvedéseik tisztítótüzében átnemesedve szellemiekben elnyomóik fölé emelkedtek: talán épp igy a ma legtöbbet szenvedő DP-k köréből születhet oly szellemi szikra, amely a világ ellátottságban s hatalmi vágyban élő, mindazonáltal semmiféle megnyugváshoz, vagy megoldáshoz elérkezni nem tudó többi részének utat, igaz utat tudna mutatni ’ — Írja Arnold Toynbee vezető angol filozófus és történész “Civilization on Trial” cimü uj müvében. Az egyik nagy svájci hetilap, munkatársának magyar- országi és ausztriai útja alapján, odáig megy, hogy azt állítja: “az emigrált magyarságot kell tartanunk a teljes magyar közösség elitjének, mely leghivatottabb egy jövendő Magyarország szellemi vezetésére.” Fenti állításokon, természetesen, lehet vitatkozni; nézzük ehelyett a magyar DP-kérdést a számok és tények fényében. A hivatalos jelentések szerint havonta 1100—1200-an lépik át a határt Magyarországból Ausztria felé, igy növelve a már kint lévő tízezrek számát és nyomorúságát. Mert az egész keleteurópai menekültáradattal pattanásig zsúfolt Ausztriában munka-alkalom, elhelyezkedési lehetőség külföldi számára már rég nincs. A menekültsors négy év óta: se előre, se hátra. Tengő- désük színhelye a baraktábor, napi egy-két levessel. A kivándorlási politika, köztudomásúan, négy év alatt a nagyszabású tervezésen alig jutott túl. Egyesek, akik 50—100 dolláros vizumdijakat ki tudtak fizetni, eljutottak Délamerikába. A magyar családok nagy zöme azonban, a négyévi Ínségben minden készletéből rég kifogyva, áll a puszta ég alatt, a részvétlen idegenben, feje felett zug a nagyhatalmi politika, róla is sok szó esik, a menekültről, csak éppen nem történik érte semmi megfogható ... Munka után vágynak ezek az emberek, saját erejükből megszerzett otthon után. “Emberi” élet lehetősége után, hogy emberségesen táplálhassák ismét gyermekeiket, hogy önérzetüket, magabiztosságukat újra visszaszerezhessék, hogy újra valóság legyen számukra mindaz, amit gyermekkori hittanórákon tanultak az élet, munka, család és felebarátság rendjéről, igazságáról. A magyar DP-k ellen elhangzott már néhányszor a vád, hogy nem is akarnak dolgozni. Ezzel szemben a befogadó olasz, német, osztrák föld és a megszálló hatalmak statisztikája azt mondja: “A külföldi menekültek között erkölcsi magatartásban, munkásságban és alkalmazhatóságban a magyar csoportok járnak elül.” A menekült magyar szakembereknek, mérnököknek, nyelvtanároknak, tudósoknak, szakiparosoknak sajnos az osztrák munkahivatalok nem adnak működési engedélyt. Európai jelentőségű feltaláló, sebész vagy müiparos, ha magyar, egyaránt csak gyári munkás vagy malterhordó lehet. De már ezek a munkahelyek is mind zsúfoltan el vannak foglalva. Szerencsés az a kiváló magyar jogász, aki egy szövőszék előtt robotolhat, az az orvos, aki követ hordhat. A magyar orvosok, művészek, mérnökök, szakiparosok tudását senki nem is kísérli meg bírálni (egy-egy különleges esetnél segítségül is kérik oitet>, de nogy képességeinkből meg is éljünk: erre nemcsak hogy nem adnak engedélyt, de egyenesen megtiltják. Másik vád a menekültek ellen: hogy részük volt a náci bűnökben, “nyugatos reakciósok” stb. Az az elenyésző kisebbség, akikre ez esetleg állhat, már rég nincs az emigránsok között: hazaszivárogtak újabb szélsőséges jelszavakért lelkesedni, felszívódtak az idegenlégióba, s egyesek Délamerikába siettek tovább. Akik itt vannak, azoknak 90 % -a nem kivándorolni, hanem haza szeretne menni, s otthon a magyar milliók előtt szívesen számolna el tettei felől és arról, hogy miért jött ki. Mert a valóság az, hogy annakidején ideparancsolták, mint katonát, kitelepítették, mint hivatalnokot, gyárak, üzemek, vagy intézmények alkalmazottait. Kergette őket a háború örvénye Bukovinától, Moldvától, Kárpátaljától és Erdélytől kezdve az Alföldön és Dunántúlon át; űzte őket katonai parancs, hozta őket a félelem és életösztön... a magyar balsors. S hogy miért nem ment haza? Azért, mert a haza, a földje, a műhelye már nem az övé; állása, hivatala, munkája, kenyere nem lenne; a tisztességén ott van a nyugatosság önkényesen rásütött szégyenfoltja: a békessége, szabadsága és biztonsága elveszett. Milyen a magyar menekült-tipus? Kiábrándult, keserű, de lelkében nem aludt ki még a gyermekkori hittanórák sugara: hogy van Isten, aki valamennyiünket lát... Nézzétek meg ezeket az asszonyokat, családanyákat, akik menekülőben hónapokig a front közvetlen közelében nomád, vad körülmények között tanultak meg anyának maradni és feleségnek, s utána évekig a baraktáborok fütetlen, éhes kietlenségében verekedtek ki az övéiknek valami kis családi melegséget ... gondoljuk el, ha ezeknek az embereknek otthont adunk újra, a férges tömegnyomortanya helyett otthont, konyhával, hálószobával, amelynek ablakára függönyt tehetnek! ... Mit várnak a magyar DP-k? Nem könyöradományt, mert az munkára vágyó embert megaláz és évek távlatára különben sem old meg semmit. Hanem: szabadságot: hogy megszűnjenek az “ex-enemy' és “DP” megbélyegzésből eredő jogfosztások. Munkaalkalmat, hogy végre saját erejükből talpraállhassanak és kiléphessenek a lealjasitó barakéletből. A kivándorlást illetően pedig a kizsákmányoló munkástoborzás helyett (eddig néhány állam csak a férfiakat vitte ki, s a feleségnek és gyermekeknek vissza kellett maradniok), egész családok keresztyéni értelemben való letelepítését. Nehéz megérteni például, hogy amikor az IRO költség- vetésében 5 millió dolláros tétel szerepel a csoportosan való kivándorlás (amelyre a magyarság tömbben meg- muikozó értékeinél fogva különösen hivatott) elősegítésére, — a hazátlanok négy évi pokoli nyomora után még mindig nem történik semmi lépés ez összeg célszerű felhasználására. Ha az amerikai magyarság felemeli szavát e kérdések haladéktalan megoldására, annak döntő jelentősége lehet. Gondoljunk arra: a világtörténelem és saját leszármazóink fogják számonkérni tőlünk valamennyiünktől: mit tettünk ennek a legszerencsétlenebb és nekünk testvér néproncsnak a megmentéséért?! (I. Gy. L.)
