Fraternity-Testvériség, 1949 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1949-02-01 / 2. szám
FR|T®Np OFFICIAL ORGAN OF THE HUNGARIAN REFORMED FEDERATION OF AMERICA Published Monthly Főszerkesztő—Editor in Chief: FRANCIS ÚJLAKI, D. D, Felelős szerkesztő—Managing Editor GEORGE E. K. BORSHY Megjelenik havonta Subscription $2.00 a year Előfizetés évi $2.00 Társszerkesztők — Associate Editors: EMERY KIRÁLY and EDMUND VASVÁRY “Reentered as second-class matter May 1st, 1940, at the Post Office at Pittsburgh, Pa., under the Act of August 24, 1912. Original entry as second-class matter authorized August 10, 1936.” VOLUME XXVII. "THE YEAR OF MARTYRES" FEBRUARY, 1949 VAN-E MÉG SZÜKSÉG SEGÍTÉSRE? Ismét csak emlékeztetni kívánjuk Egyesületünk tagságát arra a történeti tényre, hogy 1944 évi közgyűlésünk volt az első testület Magyar- Amerikában, mely 16 ezer dollárt szavazott meg az óhaza szerencsétlen népének segélyezésére. Maga az összeg talán jelentéktelen ahoz a vég- hetetlen nyomorúsághoz képest, mely véreinket sulytotta. De legyen bár kevés vagy sok, csak tény marad, hogy elindítója volt az Amerikai Magyar Segély Akciónak s hasonló tettekre indította testvér szervezeteinket is és lelkesítője lett annak az általános megmozdulásnak, mely milliókat juttatott át az óceánon, hogy éhező szájakban falat kenyér, meztelen testeken fedőlék, lázas betegeknek orvosság legyen. Csak mi ránk, egyesületi tagokra tartozik aztán az a körülmény, hogy ezt a 16 ezer dollárt nem tagságunk adta össze, hanem központi pénztárunk utalta ki. Ennek pedig ilyen célra szolgálható alapja nincs s igy az adakozás első tényét nem ismételheti meg. Épen ezért kértük az 1948-as közgyűlésen, hogy a következő négy éven át tagságunk egyénileg vállalja ezt a terhet és évente legalább 25 centet adjon külön erre a célra, vagyis a további segélyezést tegye lehetővé. Négy év alatt ez a minimális adomány személyenkint kerek egy ezer dollárt tenne ki, vagyis pontosan annyit, mint az előbbi négy év alatt központi pénztárunkból utalt összeg volt. Nincs rajta mit takargatni, hogy elgondolásunk 1948-ban nem hozta meg a remélt eredményt. Gondolkodva e sikertelenség fölött, az a kérdés tolul elénk, hogy tagságunk látszólagos lanyhaságát az a kétely okozza, mely szerint a további segélyezésre talán már nincs is szükség?! Vagy talán az volna az ok, hogy ideáti magyarságunk végképen kimerült volna s nincs miből adni?! Az utóbbi kérdésen, azt hisszük, hamarosan tultehetjük magunkat. Mert igaz ugyan, hogy sohasem fonták s ma sem fonják itt kolbászból sövényeinket, de odáig még nem vagyunk, hogy évi 25 centünk ne legyen bármilyen célra, amit őszintén támogatni akarunk. Egy “hot dog” és egy csésze kávénak ára — egy egész esztendő alatt! — csak megakad minden erszényben azok számára, akik nálunk is sokkal, de sokkal szegényebbek s akiknek reménységei, Isten után, csak mi vagyunk!? Akkor tehát felelnünk kell arra a kételyre, mely szerint a segélyezésre talán már nincs is szükség? Ezen a vonalon ne tévesszenek meg senkit azok a híradások, melyek a magyarországi üzletek fényes kirakatairól szólnak s árubőségről beszélnek. Igen, vannak fényes kirakatok, van áru is, csak épen az a nagy közönség hiányzik, mely az árukat fel is vásárolja. Mert az átlag paraszt ember, az átlag ipari munkás, az átlag “nadrágos”, ha valamivel többet és jobban eszik is, mint két évvel ezelőtt, de még nincs abban a helyzetben, hogy magának és gyerekeinek cipőre, ruhára, orvosságra is jusson. És csak a jó Isten a megmondhatója, mikor lesz? Könyörgő leveleknek százait idézhetnénk itt ennek bizonyságaként. A magyarországi nyomoron felül pedig itt van előttünk a hontalanok problémája is. Azoké a szerencsétleneké, akik erőszakkal, paranccsal vagy félelemből s politikai üldözés következtében külföldre szorultak. Ezeknek száma közel száz ezer, s nem hogy fogyna, de gyyarapszik a menekülőkkel. Ezek is testvéreink s ezeknek rimánkodása is mind nagyobb mértékben jut el hozzánk. Megtagadhatnánk-e a segítséget tőlük azzal, hogy mért nem mennek haza, amikor jól tudjuk, hogy most a “haza” valami olyan terület, ahonnan a nagy többség menekülne, ha tudna hová? Sorainkban ugyan régen hintegetik már azt a vádat, hogy ezek tulajdonképen veszedelmes “nácik”. Ennek hitelt adni azonban épen olyan felületesség, sőt lelkiismeretlenség lenne, mintha valaki azon az alapon tagadná meg magyarországi véreink segítését, hogy azok meg mind “vörösök” lettek. Bármelyik oldaláról próbáljuk is megközelíteni a kérdést, végső eredményben s egészen tárgyilagosan csak arra a megállapításra juthatunk el, hogy amerikai magyarságunk s abban
