Fraternity-Testvériség, 1949 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1949-11-01 / 11. szám
10 TESTVÉRISÉG reggelenként oroszlánüvöltésre, vagy kecskeme- kegésre ébredtünk. Na és ott volt még Vámos ur is, aki a Vérmezőt adta el bolgárkertészeknek s elmélkedhetett két évig azon, hogy ez esetben mégis csak a rendőrség volt az ügyesebb. Rohannak az évek! A Markó-utcai fogházélet is csak egy rossz és szomorú emlék már nekem. Lassan elhomályosodik emlékezetemben, de a Markó még áll! Dohos kőfalai elnyelik az élet elesettjeit, de a mai élet hőseit is! Az idegek őrjítő vitustáncában egyre hullanak a köny- nyek s mint tenger árja nőttön nő. A bizonytalan ma és még bizonytalanabb holnapok világa ez! A kérdések, a nagykérdések Infernója, ahol az agyongyötört emberek ezreinek ajkáról oly sokszor hangzik el: “Dehát Uram miért?” Azonban a krisztusi igazság és megbocsájtás igéi is gyökeret vernek az emberek szivében és lelkében: “Uram bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek. (Angliai Uj Magyarság) GOMBÁZÓ “Gecse Gábor, hova megyen?” “Gombázni az erdőbe. Tavaszinál jobb az őszi, bársonyként búj a ködbe. Szarvasgomba, tinó orra, csiperke, jó íz benne. S az ősz szaga, mintha felém, mintha felém röppenne.” Gecse Gábor, lógó baj szú földi, vénülő magyar. Utrakél a tűnő nappal, s vele zizeg az avar. Cleveland, O. Reményi József BECZKÓ Történelmi elbeszélés a régmúltból Zsigmond király idejében hires-nevezetes ember volt Stibor vajda. Hires volt a nagy hatalmáról, híresebb az embertelenségéről. Az egész Vág mentén azzal riasztgatták akkoriban az anyák a csintalan gyereküket: — Csitt te, elvisz a Stibor vajda! Ennek a Stibor vajdának egyszer az jutott eszébe, hogy várat kellene építeni a keskendi szikla tetejére. Ki is kürtölte szerte az országban, hogy arannyal méreti föl azt az építőmestert, aki neki várat emel a szikla hegyén. Gonosz hire volt Stibor vajdának, nem igen jelentkezett senki a fényes Ígéretre. Nem hitt abban senki, amit Stibor vajda Ígért. Egy-két építőmester ha akadt is, az is visszaszaladt, ha a keskendi sziklát meglátta. — Tűhegyre is könnyebb volna várat építeni, mint erre — csóválták a fejüket. — Hiszen ide még a sas is csak létrán bir fölrepülni. A keskendi szikla ma is úgy mereszkedik a Vág vize partján, mint valami nagy-nagy cukorsüveg, amelynek óriásgyerekek harapdosták le a hegyét. Szédület rá fölnézni is. Hanem azért utoljára mégis akadt építőmestere Stibor vajdának. Őszbecsavarodott kicsi ember volt, úgy nézett föl Stibor vajdára, mint valami toronyra, de a szeme nagyon élesen villogott. — Mi a neved, mester? — kérdezte a nagyur. — Beczkónak hívnak, uram. — Jól megnézed a keskendi sziklát, Beczkó? — Jól megnéztem, uram. — Tudsz rá várat építeni, Beczkó? — Tudok, uram. A nagyurat meglepte a bátor hang. Ahhoz volt szokva, hogy . mindenki remegve álljon előtte. — De kurtán adod a szót, mester! — rivalt rá a kis emberre. Azt ugyan meg nem ijesztette ezzel sem. Vállat vonva felelt neki: — Úgy adom, ahogy fizetik. Stibor bevezette Beczkót a kincsesházába. Annyi volt ott a drágaság, hogy káprázott bele a szem, körül se lehetett nézni. — Látod, annyi itt az ezüst, meg az arany, hogy kanállal eheted — ütött a vajda a mester vállára. Az állta is rezzenés nélkül s annyit felelt rá: — Nem kell se aranyad, se ezüstöd. Nem élek egyikkel se. Holtig való eltartást kérek a munkámért. — No csak meg ne bánd, jámbor — kacagta el magát nyersen a vajda. — Még eddig senki se kívánkozott egy fészekben lakni a farkassal. — Mit bánom én! — legyintett Beczkó. — Világéletemben mindig bolyongó voltam. Most már szeretnék megpihenni, ha a várad fölépítem. — No én megpihentetlek, felebarátom, — mosolygott Stibor, mint ahogy a farkas mosolyog a gödölyére. Beczkó látta a mosolyt, de azért nem szólt se jót, se rosszat, hanem mingy árt nekifogott a munkának. Munkáskézben nem volt hiány. Hetedhét határban, aki épkézláb ember volt, azt mind fölhajtották várépiteni Stibor csatlósai. De még az országutakon járó-kelő jámbor kalmárokat is mind odaterelték a keskendi szikla alá. S el se eresztették addig, mig egy hetet ott nem robotoltak.
