Fraternity-Testvériség, 1949 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1949-10-01 / 10. szám
6 TESTVÉRISÉG KIS MAGYAR SZIGET A TENGEREN* “Nézzétek, erre van pontosan Magyarország!” — tartja ki karját Bődé bácsi a fedélzeti korlátnál a nyugvó nappal ellentétes irányban. Mögötte kis csoport áll: magyarok. Hunyorítanak a kinyújtott kar irányában, mintha látnának valamit a sík vizen. S bizonyosan látnak is, lelki szemeikkel.... “Arra van Magyarország.” Már nem azt mondjuk: arra van “Budapest”, vagy “Szeged”, hanem az egész országot mutatjuk: mert az Amerika felé úszó hajón, a sokezer mérföld távolságából már csupán egyetlen kis irányponttá zsugorodott a szülőhazánk. Sárga karszallagot viselnek ezek a magyarok, mint “Compartment Leader”-ek, tolmácsok, magam mint a hajóujság szerkesztője, némelyek közülünk pedig a szürkés-zöld amerikai frontöltözetben, hátukon a meszelt felírással: “IRO”, vagy “General C. H. MUIR” (a hajó neve): ők végzik a piszkos munkát a konyhában, a fedélzeten, aminthogy a “DP”-ket (Displaced Persons) szállító hajókon csak navigációs személyzet van, s minden egyéb munkát magunk végezünk. S e munkákban szaktudásukkal, nyelvtudásukkal, sokoldalú ügyességükkel, alkalmazkodó intelligenciájukkal, — a DP-utasok 95%-os szláv tengerében is — első helyen vannak használhatóságban megint a magyarok. Az IRO Escort Officer je, aki már nyolc hajórakomány DP-t vezetett át az uj hazába, mondta nekem: “A magyar művészek, szakemberek, több-nyelven beszélő intellectualek tűnnek ki legelőször minden transportból és mindegyik azonnal megtalálja feladatát, szerepét a 10 napos hajóúton.” Az Escort Officer gépírónője pedig úgy vélte: “A magyarok mind olyan nagyok és szépek!....” Az alkonyati percekben munkahelyünkről idesűrűlünk mindig a hátsó korláthoz, “együtt” megnézni mindig újra az irányt, amerre otthon magyar milliók élnek. És magyar szót váltani arról, hogy vájjon “odahaza” is gondolnak-e reánk? Magyar életek, sorsok tengerre vetett maroknyi kis szigete vagyunk.... Ne hibáztassanak bennünket: sorsunkat nem mi szabtuk ilyenre. S mi se hibáztassunk senkit: hanem azt lássuk sorsunk ez új, nehéz mérföldkövénél, hogy Isten tehetségünk és lelkünk hűsége szerint ilyen erős próbatételre választott ki, tartott érdemesnek bennünket. Gyilkos ez az irdatlan távolság?.... Szellemünk hűsége hazánkhoz legyőzhet minden földrajzi tényt. Uj hazánkban követei lehetünk valamennyien a magyar értéknek, a magyar egyéniség sajátos szineinek, s összefogásunk tüze — ha azt valóban állandó eleven hőre szítjuk — megnyerheti, meghódíthatja e távol hatalmas világot is. És mindehhez teljes, hiánytalan szabadságot ajánl fel valamennyiünknek új otthonunk, mentsvárunk: az Egyesült Államok. Édes nemes szegedi paprika ....és “csak” magyar feleség.... Már az ausztriai Innsbruckban való indulásnál, mint a nagy idegenségtől didergő kicsiny nyáj, összeálltak a magyarok. Salzburgban, a következő IRO-állomáson, csak nőtt a kis magyar méhkas. Bremenben pedig, a grohni kivándorló táborban, már úgy aludtam a 16 személyes szobában, hogy körülöttem magyar szó ki- vánt “jóéjszakát” és reggel egy ösztöndíjas egyetemista kerek, bajuszos kun arca hajolt fölém: “Bátyám, szépen süt a nap ma, kelj fel!....” Az egész úton ezt a magyar ifjúságot gyűjtöttem, — s a szoba-beosztásoknál: ravaszkod- tam magam köré: ösztönösen és makacsul az ő közelségükkel óvtam a szívem a didergéstől a kivándorló camp-ek szlávnyelvű áradatában. Bremenben maradt még néhány márkám, annak segítségével az utolsó európai estén kimentünk egy kis vendéglőbe. A németes sótlan- sággal elkészített sülthöz valamelyőnk zsebéből előkerült egy kis zacskó még-otthoni “szegedi édes nemes paprika”, s a húsnak és szósznak egyszeriben olyan aromája lett, hogy beszélnünk sem kellett, minden falásnál az “otthon” simított belénk emlékeivel. S mi volt a legnagyobb örömem ezzel a körém gyűjtött magyar ifjúsággal? Az, hogy mindegyik azt vallotta: azért tanul idekint, hogy azt majd egy szabad, minőségi Magyarország felépítésénél értékesíthesse. Másik kérdésemre, ugyancsak kivétel nélkül, ezt felelték: Bárhol élnek is a világon, csak magyar lányt keresnek feleségnek. Azért, hogy a magyar történelem, nyelv, otthoni tájak, ízek emlékét egy-szívvel oszthassák meg. A kapitány gyöngyei Hajónk kapitánya, H. E. Daub egy éjjel rádió-táviratot kapott, hogy felesége New Yorkban iker-fiuknak adott életet. A hurrikános tengertől szédülve már amúgy is duplán láttunk mindent, így e hír egészen stílszerűen érkezett. A magyar kivándorlók a hajóujság extrakiadásában kívántak békés-boldog életet a kapitány kicsinyeinek. A címlaprajz a kapitányt ábrázolta, két karjában az ikrekkel. “GYÖNGYHALÁSZ” névre kereszteltem, a Bizet-opera nyomán, ezt a 11 napig megjelenő kis tengeri napilapot, s most a név is jól jött: “Ezek a DP-k igazi gyöngyöket halásztak ki nekem!” — mondta a kapitány boldog mosoly- lyal; s aztán egyik vacsorára pulykát kaptunk. (Egyébként az IRO 69 centet fizet egy személy után egynapi étkezésre a hajónak.) * Az író, a magyarországi református sajtó ismert egyénisége most érkezett Amerikába. Első amerikai cikkét örömmel adjuk az olvasónak. (Szerk.)
