Fraternity-Testvériség, 1948 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1948-12-01 / 12. szám
TESTVÉRISÉG í AMERIKAI MUNKÁSOKNAK ÜZENJÜK — A Sárospataki Református Lapok"-ból — Lapunk munkás-számában kötelességünk megemlékezni pár szóval azokról az atyafiakról is, akik Amerikába vándoroltak ki közülünk. Ott is munkások lettek ó'k majdnem mindnyájan. Proletárok a korlátlan lehetó’ségek hazájában. A magyarság ez elvesztett százezreire gondolva pillanatig sem szűnünk meg kárhoztatni azt a bűnös multat, amelyik kezünkbe engedte venni a vándor botot. Viszont — bármennyire nem tetszik is ez másoknak — állitjuk, hogy nemcsak Magyarországon vált szenvedéllyé a felemelkedni vágyó szegénység körében az Amerikába való kivándorlás vágya, hanem egész Középeurópában, igy Csehszlovákiában is pl. ahová az én falumat is átcsatolták mindkét világháború után. Maroknyi volt-falum, ott Gömörben összesen 33 családból állott. Ebből a két világháború közt vagy teljes egészében ment ki, vagy csak a családfőt küldte ki az új-világba 9 család. Mi lehetett a helyzet Csehszlovákia más részein, ha a leggazdagabbnak számitó sajómenti rész lakosságának 30 százaléka kikivánkozott fészkéből? Ebből a 9 családból 5 jött haza tisztességes vagyonra szert téve. 2 ugyanolyan szegényen, mint a- hogy kiment; 3 pedig mindmáig kint maradt. E három család, illetve családfő közül kettő számára van most itt nekem üzennivalóm. Gy. Ujpál Istvánnak üzenem, hogy felesége halála óta más gyász is érte az itthoni hajlékot. Egyetemi végzettséggel rendelkező fiát és tizenhétesztendős leányát a múlt télen Szudétaföld- re deportálták. A diplomával rendelkező fiatalember, az ő fia, — most cseh paraszt-gazdának kocsisa a messzeségben. így a pénz, amit ő A- merika egészségtelen bányáiban keresett és hazaküldött fia taníttatására, semmivé vált. Hiszen a fia olyan ország alattvalója lett, ahol a mi fiatalságunk diplomával kezében is büntetésből csak kocsis sorsra érdemes, mert magyar!.... Ugyan kedves mister Ujpál, — nem tudna-e Ön ezért a jobb sorsra érdemes fiáért s anya nélkül idegenben könnyen veszendőnek indulható leányáért valamit tenni a szabadság hatalmas hazájában, Amerikában? O. Filep Lászlónak pedig üzenem, hogy ha hazakészül csakugyan a falunkba, mint ahogy irta, gondolja meg útra indulás előtt százszor is a dolgot. Mert hiszen a kedves arcú ismerősök majdnem teljesen elfogytak már a falunkból és idegen nemzetiségű nép vetette ott meg lábát. Egészen bizonyos, hogy ő, aki a szabadság nyugalmas földjén töltötte el gyermekkora óta eltelt ifjúságát, soha nem tudná megszokni és elnézni azt a borzalmas pusztulást, emberhez méltatlan sorsot, amiben az egyetemes felvidéki magyarságnak része van.... Hallgassa meg miszter Filep a tanácsomat és ha csakugyan hazavágyik, ne a felvidéki szülőfalujába menjen. Induljon el inkább egyenesen ide, miközénk: maradék-Magyarországba. Amott gonosz sors várna Magára, — mi pedig igaz öleléssel várunk itt minden hazatérőt. Tudom, hogy a címzettek közül egyik sem kapja meg ezt a messziről küldött üzenetet. Üzenem mégis szomorúan minden magyarnak, aki a Felvidékről került ki valaha az uj hazába, — örök temető lett a mi szülőföldünk! És ebben a temetőben az a legkisértetiesebb, legszomo- rubb látvány, hogy sem fej fákra, sem lelkekbe, sem a mindent elbíró papírra nem Írhatjuk fel vele kapcsolatban ezt a mindent jelentő öt betűt: A. B. F. R. A. MINDENKI HALLGATOTT Öklömmel vertem meg Száz sötét ablakot Kezemből vér folyott S mindenki hallgatott. Csend ült a házakon Csak a szél jajgatott Megrázta a fákat — S mindenki hallgatott. Szunnyadtak az élők A tűz sem pattogott, Mint egy bus-országban: Mindenki hallgatott. Félig megbomlottan Húztam a harangot, Elszállt a hang, repült: S mindenki hallgatott. Az alvó országban Vertem száz ablakot, Hiába zörgettem: Mindenki hallgatott! íNémetország) Horváth János
