Fraternity-Testvériség, 1948 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1948-11-01 / 11. szám

1

TESTVÉRISÉG

5

hajlik, hogy tökéletesnek tartsa önmagát s ezért aránylag kevesen vannak Ágostonok, akik őszinte vallomásokat írnak magukról, vagy Rákóczi Ferencek, aki a “Confessio Peccatoris” cimet adta önvallomásainak, vagyis bűnösnek nevezte önmagát, aki könnyelmű fiatalságában még értelmetlen lopást is követett el. A magyar irodalom talán azért olyan szegény elsőrendű emlékiratokban, mert az alázatosság lelke keveset érintett meg a történelem nagyjai közül s nagy embereink inkább nem Írtak vallomásokat, mert egészen őszinték lenni nem akartak, de épen úgy nem akarták a forró kását macskaszerüen kerülgetni sem. Inkább hallgattak, de nem akartak rámutatni még azokra a hibákra sem, amiket önmaguk is felfedeztek az életükben.

Sajnálatos tény, hogy Kossuth Lajos sem volt mentes ettől a gyarlóságtól. Bármilyen nagy ember volt is, nagysága nem emelekedett odáig, hogy tévedéseit, mint természetes emberi botlásokat elismerte volna. Határozottan szégyelte ezeket a baklövéseket, amelyeken pedig a valóságban semmi szégyelni való sem volt. Mintha túlzott önbecsüléssel egyenesen arra törekedett volna, hogy az utókor ne tudjon ezekről a botlásokról s hogy minden gyarlóságtól mentes gló- riás hérosz legyen belőle a történelemben. Való- szinü, hogy ezért nem irt rendszeres emlékiratokat csodálatos életéről (az ’’Irataim” és annak kivonatai nem tekinthetők annak) s bár még aggastyán korában is örökké irt, inkább mindenféle füvek és zuzmók papirosra ragasztott száraz leveleit irta köröskörül, semhogy páratlan életének eseményeit és visszaemlékezéseit irta volna le ugyanannyi, vagy kevesebb fáradsággal.

Akik Írnak emlékiratokat, ha tudatalattian is, de önigazolást akarnak írni. Hosszasan néznek a múlt tükrébe s legtöbb esetben nem veszik észre, hogy úgy járnak, mint a mithológiabeli Narcissus, a szép ifjú, aki egy nimfa szerelmének visszautasításáért abban a büntetésben részesült, hogy a viz tükrében szerelmes sóvárgással örökké önmagát nézze. Amint Narcissus a legszebb, legtökéletesebb férfiszépség volt a saját szemében, úgy lesz a közélet emberéből is minden kritikán és kifogáson felül álló gáncsnélküli lovag, mindig tisztultabb légkör felé emelkedve, mindig több emberi gyarlóságot hányva le magáról, mindig ragyogóbb glóriával övezetien, amint önmagáról ir.

Ennek dacára az önéletrajzokból sohasem lehet elég. Téglák vagy sziklák ezek, amelyekből a jövő történésze a múlt történelmét építi. A legtöbbnek pontosan ugyanaz a hibája, hogy az olvasó épen azt nem tudja meg belőlük, amire leg- kiváncsibb s amit az önarckép igen gondosan elhallgat. Az olvasó pedig úgy érzi és valószínűleg nem alaptalanul, hogy épen az elhallgatott részletek volnának azok, amelyek megadnák az egész élet kulcsát.

Ilyen gondolatok kavarogtak körülöttem, mikor Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnök

“The struggle behind the iron curtain” címmel most megjelent nagy könyvét tanulmányoztam. Önkénytelenül is vártam, hogy hol fogom rajta- csipni a visszaemlékező politikust, amikor ki akar surrani a színpadról, hogy ami azután történik, nélküle történjék meg. Ilyen epizódot azonban nem találtam benne, mert az iró szinte szemmel láthatólag és kézzel foghatólag ott van mindenütt, amiről ir, hogy a színpadot csak egyszer hagyja ott (és talán akkor sem visszavonhatatlanul utoljára), amikor a családja és saját élete megmentése érdekében menekülnie kell. Nagy Ferenc nemcsak részese és vezetője volt a magyar parasztság legnagyobbarányu és legsikeresebb összefogásának, hanem szinte egy volt azzal. Egyiket a másik nélkül lehetetlen lesz elképzelni azoknak a jövendő történetíróknak, a- kiknek számára Nagy Ferenc már csak egy név, egy történelmi emlék lesz.

A fentieket azért bocsátottam előre, hogy rámutassak Nagy Ferenc terjedelmes könyvének egy nagy előnyére: az iró azok közé a visszaem- lékezők közé tartozik, akik (bizonyára tudatosan), megengedhetik maguknak az emlékiratok legnagyobb és legritkább lukszusát: az őszinteséget és a teljes igazság elmondását. Hogy ez igy van, azt az olvasó azonnal megérzi. Mert vájjon mi titkolni, rejtegetni, elhallgatni vagy szépíteni való lenne abban az egyszerű, rideg és merev formák közé szorított falusi életben, amely Nagy Ferenc osztályrésze volt, a földdel folytatott makacs küzdelemben, amely a legkisebb jutalmat is csak nehéz munka és sok aggodalom árán adja, azokban a politikai próbálkozásokban és harcokban, amelyeknek középpontjában a magyar told egyszerű népe állott, vagy a politikai sikerekben, amelyeket egy összeomlott nemzet, egy mártir- nép szenvedése tett lehetővé — egy rövid időre. Mi titkolni vagy elhallgatni valója lehetne annak az embernek, aki rövid politikai vezetőszerepe alatt egyetlen percre sem tudott szabadulni letaposott népe irtózatos problémáitól, akinek, ha akarta volna sem lehetett volna alkalma arra, hogy a személyes előnyt vagy dicsőséget haj- hássza? Az olvasó megérti, hogy ebben a könyvben egy olyan ember önti ki a szivét, aki tiszta és puritán lélekkel, önmaga feláldozásának készségével igyekezett szolgálni népét a legször- nyübb megpróbáltatások idején.

Ez a könyv tehát az igazság, a magyar igazság nagyértékü dokumentuma, amelynek nem volt szabad megiratlanul maradni s amelyért köszönet illeti azt, aki megírta és azokat, akik az angolul olvasó világpublikum és a történelem számára hozzáférhetővé tették.

Erről a hosszú könyvről sokat lehetne Írni s reméljük, hogy visszhangja az amerikai magyar sajtóban sokáig nem fog elhalkulni.

Egy dolgot még ki kell emelni felőle: a magyar tragédia saját szemünkkel látott kialakulásáért Nagy Ferenc két tényezőt tesz felelőssé: (1)