Fraternity-Testvériség, 1947 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1947-11-01 / 11. szám
6 TESTVÉRISÉG DUNYI Irla: Böszörményi Jenő (Magyarország) Életemnek egyik legnapsugarasabb ideje az volt, amikor a gimnázium ötödik osztályát tapostam. Minden ragyogó fényben úszott a magyar földön ebben az esztendőben. A nemzet ezeréves fennállásának jubileumát ünnepelte. Egyetlen, nagy örvendező családdá vált Magyarország.. . Tehát: 1896. Tavasz. Tizennyolc társammal ülök a magyar órán. Künn ragyog az élet. Benn az osztályban valamelyik Aranyballadát magyarázza a tanár ur. Majd néhányat felszólít. Egyik hadarja. Másik elnyögdicséli. Szerencsére csengetnek. Behallatszik, amint a folyosó egyszerre megélénkül. Mi is indulnánk kifelé . Igen ám: csakhogy nem lehet. A tanár úr megigazitja a pápaszemét és valami halálosan komoly dolgot akar az osztály tudomására hozni, mert igy kezdi: — Most pedig idefigyeljenek! (Egyszerre mindenki csupa-szem és csupa-fül.) A ránkkövetkező hét első óráján megkezdődik a szavalás. Azt a verset választják, amelyik jólesik. A katedráról szavalnak. Lesz biráló. Lesz közönség. Valaki félve kérdezi: — Ki lesz a közönség, tanár úr kérem? — Hát ki lenne más, mint én és az osztály. Elkövetkezett a rettegett óra. Öt ifjú volt kijelölve. Betűrendben következtek egymásután. Dunyi az első. A neve szép, magyar név. De mind közönségesen csak Dunyinak tiszteli az osztály. Pedig ez gúnynév, beszédhibája van, úgy beszél, mint egy dunyi. Kisgyermek korában maradt rajta a név. És le nem vehette róla semmi földi hatalom. Nem haragudott érte. Dunyi roszcsont volt, de jó pajtás. Ő nyitja meg tehát a szavaló hetet. Felmegy a katedrára. Meghajtja magát. Előírás szerint. Ebben a pillanatban a hátsó padban ülők elbújnak az előttük ülők háta mögé és mosolyognak. A szavaló ifjú pedig zavarodottan mondja: — “Hazámban.” Irta: Petőfi Sándor. — Aranykalásszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb Enyelegve üz tündér játékokat... Mikor idáig ért, akkorra már az első padban ülők sem tudták türtőztetni magukat. Dunyi pedig verítékezett, gyötrődött. És szavalt tovább: — Ismersz-e még? óh ismerd meg fiad! Hanem erre aztán szinte hahotázott a társaság. Ilyen közönség előtt nem lehet végigbírni a komolyságot. Az ifjú abbahagyja a kínlódást és a tanár úr felé fordul. — Kéremszépen, úgy röhög az osztály, hogy belezavarodtam. — Jól van fiam. Menjen a helyére. Ma nem szavalunk. A következő órán elölről kezdődött a játék. Megint Dunyi volt az első. Az óra elején kérlelte a társait: — Fiúk, az Isten áldjon meg benneteket, ne röhögjetek. Különben ma mindnyájan komolyak lesztek. Majd meglátjátok. Másik verset választottam. Csakugyan igazat mondott. Megint felment a katedrára. Meghajtotta magát előírás szerint. És hangzott szent komolysággal: — Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy területén. Egy kis világ maga... Amig ez a néhány sor csengett-zengett, addig Dunyi behunyta a szemét. Attól félt ugyanis, hogy megismétlődik a múltkori jelenet. Az osztály azonban megilletődött szívvel nézett rá. Egyetlen mosolyt -nem lehet látni. Mintha templomban volnának, olyan szent az áhítat. A szavaló nekibátorodik. A dunyi-hang kezd ércessé válni. A fátyol lehull a torokról. A szemek ragyognak. A hang hol lágy, hol tűzbenégő. A gesztus olyan művészi, hogy egy vérbeli színész megirigyelhetné. A tanár úr sem veszi le a szemét az ifjúról. A terem megtelik ünnepi örömmel. — Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kísértete; Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar — Ha vert az óra — odva mélyibe. Mindebben annyi fájdalom, hogy hitvány senki volna az, aki nevetni merészelne. A tavaszi nap beragyog az ablakon. Aranyos fénnyel vonja be az arcokat. Aranyos fénnyel simogatja meg a szavaló átszellemült arcát. A vers végéhez közeledik. A fájdalom átváltozik diadalmas örömmé. A magyar lélek áldott bizonyságtétele, győzelmi dala az utolsó strófa. — De semmi kincsért, s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet! A szavalatnak vége. Dunyi lesétál a katedráról. A tanár úr pedig felhívja a bírálót, hogy mondja el észrevételeit. Apró, kicsi diákember áll fel a parancs-szóra. — Tanár úr kérem, a szavalat gyönyörű volt. Nem tudok többet mondani a meghatottságtól. — Igaza van, fiam. A szavalat szép volt. Engem is meghatott. Sajnos, ifjú barátunk rosszcsont. Nem szeret tanulni. Hadilábon áll a tudományokkal. Gyenge a latinban. Még gyengébb a németben. Leggyengébb a számtanban. Lehet, hogy az ötödikből néhány elégtelennel távozik. De bárhova jut, amíg az életével igy tesz bizony
