Fraternity-Testvériség, 1945 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1945-04-01 / 4. szám
4 TESTVÉRISÉG fogad be; aki pedig engem befogad, Azt fogadja be, Aki engem küldött.” Az egyházi szolgálat intézményének isteni eredetét olyan meggyőződéssel vallani, hirdetni és védelmezni senki sem tudta közülünk úgy, mint Dr. Nánássy Lajos. Miért? Mert Isten Lelke által támasztott és ihletett részese volt ennek a szolgálatnak. Próféta volt, Istennek választott embere. Szólhatnánk róla, mint családapáról, pásztorról, a szeretetnek aggok és árvák gondját felvevő apostoláról, mint tudósról és barátról, de próféta- sága a kulcs az egész élete, egyénisége és működése helyes megértéséhez és értékeléséhez. A világ, a test mindig tövissel vérezte; igazán boldog akkor volt, mikor galambként az Örök Kőszálon pihenhetett lelke. A belső ember szépsége akkor sugárzott arcáról a legszembetűnőbben, mikor az Igét hirdette, a gyülekezeteteket lelkileg építhette, szenvedéseik és megpróbáltatásaik között őket az üdvösség örök boldogságával vigaszalhatta s az Ur szándékát elértüknek ezt mondhatta: “Hálásan köszönöm!” Ahogy nőtt a kegyelemben, egy nagyságot óhajtott igazán: Istenben nagynak lenni, a szolgálat és alázat elsőségével. Egy gazdagság után való vágyat ismert igazán a szive: Istenben gazdagnak lenni. Ezeket is úgy, hogy vele együtt Istenben nagy és Istenben gazdag legyen az ő népe is, annak legkisebbjeivel és legerőteleneibbjeivel egyetemben. Mint Isten emberének, Istené volt a szive. Csak Isten és ő a tudója, hogy milyen töredelem- mel hajlott vissza ez a szív Istenhez, ha testünkhöz köttetett gyarlóságból bármiben, bármikor megszomoritotta az Örökkévalót. Nála, különös kegyelemből, megértő szeretetté, igénytelen alázatossággá és határtalan szolgálatkészséggé gyöngy öződtek Istennel vivott jákóbi tuséinak köny- nyei, verítékei. Élő bizonyságául annak, hogy az Isten szerint való szomorúság üdvösséges, és hogy általa jobbá lesz a szív. (2 Kor. 7:10; Préd. 7:3). Istené volt az elméje, ez a hittanilag legképzettebb és leggazdagabb elme magyar református Amerikában. Mindig az ősiség csorbitatlanságá- ban, az igazság egyetemességében, szent katholi- citásában, és a Kijelentés fellebbezhetetlenségé- ben igyekezett megfogni a problémákat és keresni Krisztus teste, az Ekklézsia, számára az igazság és egység útját. Sohasem szűnt meg tanítani bennünket arra a sokaktól, sokszor és sokképpen elfelejtett igazságra, hogy a magyar református vallás — vallás, és bármi egyéb csak annyiban, amennyiben az vallási lényegéből és jellegéből folyik. A theológiában az elfelejtett, elhanyagolt mezőket kereste, misztikus áhítattal a “titkok titkát” fürkészte. — “sciencia sacra”, a hittan terén pont most, nyugalomba vonulása után, nézett feléje reménykedő várakozással egész amerikai magyar református lelkészi karunk. Reménységeink letöredezének, mint fának ágai... (Jób. 19:10.) Istené volt az ereje, erejének teljes lehanyatlásáig. Koránkelő munkás volt, hogy a napvilágból semmit el ne veszítsen. Még az egészség természetes követelményeit is kényelemnek minősítette. Csodaszarvast űzött, amennyiben szüntelen arra igyekezett, hogy elvégezetlen kötelesség ne legyen előtte. Olyan munkás volt, akit csak az Aratásnak Ura állíthatott meg, de aki menten össze is esett, midőn nem munkálkodhatott már. Igen, mindig ott lebegett előtte a nagy parancsolat: “Teljes szivedből... teljes elmédből... minden erődből...” Mert próféta volt, Istennek embere. . S most mikor megy a minden élőknek utján mindaz, ami benne földi vala, Isten tovább tartja utána mindazt, amit mint prófétával, szolgájával végeztetett. Amerre járt, lába nyomán megmozdultak a néma kövek és lettek belőlük Isten szolgálatára egybeszerkesztett épületek. Isten szolgálatára nevelt lelkek, élő templomoknak szánt lelkek maradnak utána mindenütt, különösen főbb munkahelyein, Perth Amboy-ban és Ligonier-ban. Ezrekre megy az általa kereszteltek, tanítottak, konfirmáltak, urvacsoráztatottak, esketettek, temetettek, de ugyanakkor az életnek visszamentettek száma. Amerikai magyarságunk, reformá- tusségunk, majdan megírandó egyháztörténetünk, Bethlen Otthonunk, Református Egyesületünk és ezekkel egyetemben személyes életünk: mind gazdagabb azért, mert Nánássy Lajoson keresztül is munkálta javunkat a kegyelem Istene. A próféta ugyan elmegyen, mint atyáink elmentek és elmegyünk majd mi is, de hisszük, hogy mindazt, amit rajta keresztül végeztetett, megőrzi az Ő szolgáit szégyenben maradni nem engedő Isten ... A próféta megy... Elizeus még a napot is tudta, amelyen mestere, Illés, elvétetik tőle... Mégis fájdalmas meglepetéssel kiáltott fel a nagy próféta égbe ragadtatásának láttára: “Édes atyám! Édes atyám!” “Ornatissimus, Reverendissimus ac Doctissimus Dominus Ludo vicus Nánássy” (Az elhunyt doktori cime s neve a debreceni egyetemtől nyert díszoklevelén) családi és baráti köre is tudta, hogy az Ur maga elé készitgeti szolgáját... mégis fájdalmas meglepetésként hatott a tény s annak hire: “Isten magához vévé”. Isten döntéseibe mindig belecsendülnek a fülek, belesaj dúlnak a lelkek. Miért? Mert az Isten gondolatai nem a mi gondolataink és a mi utaink nem az Ő utai. A kettő közötti különbséget csak hozzávetően is az ég, meg a föld távolsága méri. Nem az számit, amit mi szeretnénk, hanem az,
