Fraternity-Testvériség, 1945 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1945-01-01 / 1. szám
TESTVÉRISÉG 7 2) Amerikai életünkben az “egyház”, különösen az első időkben, társadalmi, sőt mondhatjuk, egyetlen társadalmi központ is volt s mint ilyen adott helyet, ahol adott, különböző mulatságoknak. Tudunk róla, hogy amerikai testvéreink is “bingóznak és minstrelez- nek”. 3) Az adakozás sohasem volt kizárólagos amerikai erény. Elvégre “őseink” 400 éves magyar Református Egyházát is elő kellett állítani és fenntartani s bizony: — a hívek adományaiból. Még pedig elég szépen. 4) Őseink egyházai is adtak s adnak minden nemes célra. Végképen nem állhat meg tehát az az állítás, hogy “mindezt az igazán bibliai alapon fekvő, jó keresztyén szokást... amerikai hittestvéreinktől kellett megtanulnunk”. A “vallási türelmesség poharából” pedig intézményesen, igazán régebben ittunk, mint bármely más nép, nemzet vagy állam. Ebben igazán megelőztük a világot a 17. században. Nekünk magyaroknak és reformátusoknak nincs olyan sokunk, hogy abból még mi magunk is könyel- müen le-lecsonkitsunk egy-egy darabot! II. A MELLETTE SZÓLÓ Mélyen tisztelt Uraim, s mindazok, akik a központi hivatalban dolgoznak, fáradoznak, első sorban is bocsánatot kérek azért, hogy ezen levelemmel talán megzavarom Önöket a hivatásukban. De nem tudok más megoldást, mint ide irni erre a címre. Szabóné Lévay Margit sok kedves Írásait olvasom, de címét nem tudom. Gondolkodtam, nem-é a Zsoltá- ros verseket író Szabó László írónknak kedves neje, de mivel sok Szabó László nevek is vannak, igy legbiztosabb, ha ide írom levelem, ahonnét el lett küldve az írása, a Szabóné Lévay Margité. A jó Isten áldja meg őt az igaz hitéért, amiért a szivem gondolata szerint írta meg az Ur Pohara címmel írását. Bizony a mi Urunk nem is tálcán mutatta fel az Ő szent poharát. Nem is fűzök én sokat a kedves Szabóné írásához, ő megírta mind, amit meg kellett írni. És vegye is magát észre minden igaz magyar református lélek, aki mikor emeli a szájához az üveg beergardan-poharat, mert előttem az nem is más. Ötven esztendőn keresztül, mikor csak alkalmam volt, mindig éltem az Ur vacsorájával, de most, hogy beállították a sok poharakat, akárcsak a kocsmában, bizon nem visz rá az én lelkem, de az nem az én bűnöm. Azt mondja az írás, jaj a botránkozónak is, de nagyobb a botránkoztató- nak. Legyen az ő hitük szerint, akik ellökték a Krisztus Urunknak a tiszta szimbólumát. A Magyar Református ima- és zsoltáros könyvnek a tábláján milyen jelvény van? Hány pohár van rajta? Milyen az alakja? Itt őrzöm az édes anyám Bibliáját, az első Zsoltáros könyvem, amit gyerek koromban kaptam, kis és nagy zsoltár. Rajta a Pohár. Hát most ezt is újítsák meg, vegyék ki a táblájukról, az összes könyvekről. Vagy talán már úgy is akarják ezt is, mert hát már mindent el lehet vetni, fordítani, meg kell gyűlölnünk még jobban egymást, ha már megmutattuk, hogy egymás után nem iszunk még az Urnák szent Poharából sem. Ott már megmutatjuk a szeretetlenséget. Urunk Jézus hányféleképen mondja, mondotta: a drága sok Bűnbánó énekeink magyarázzák. “Eképen cselekedj étek, ha egymást szeretenditek”. De itt nyilvánosan ki lett mutatva a szeretetlenség az Urnák szent asztalánál, mert nem iszunk egy pohárból. Kedves magyar református testvérem, az 50 év alatt, mint említettem fentebb is, hacsak lehetett, mindig éltem az Úrvacsorával, de soha eszembe nem jött volna azon gondolat, hogy én most kinek a szája után veszem a poharat a számhoz, csakis a Jézus Krisztusnak a képét láttam előttem. Hisz akkor én máris bűnt ittam volna magamban azon gondolattal, de megittam, bárki után volt is, azon gondolattal, hogy meg- bocsájt, meggyógyítja sérelmemet, bűneimet. Most még itten hozzáteszek ennyit, hogy Karácsony szent napján is vettem Úrvacsorát, de előtte pár nappal a lelkészemnek írtam, hogy számitok Úrvacsorával élni, de ha a kehely-pohár nem lesz az Ur asztalán, nem veszek. Mert megjegyzem az ujbori áldozásnál már nem volt a kehely. Meg amire én nem gondoltam hogy az már nem lesz meg, mert még azelőtt meg voltak a poharak is, meg a kehely is, ki melyiket akarta és az ujbori áldozásnál nem volt, de már ott állottam a szent helyen, kenyeret is vettem és mikor jönnek a poharak utána, a kehely nincs, azt hittem, kitör belőlem a jajszó, de lelkemben zokogtam, hogy igy becsapattam, becsaptak még a szent helyen is. Most Karácsony előtt felkértem a lelkészt, hogy ne lökjék félre a kehely-poharat, legyen az is ott. De bizon nem volt az ott, figyeltem, de azért kiálltam a többi hívekkel, hogy hátha meg lesz, amit kértem. Hátul voltam, még mindig a poharak zörögnek. Egyszer eszébe juthatott a lelkésznek, hogy én mire kértem, mert a gondnok elment és mit hoz? — hozza a kehely-poharat és a tálcára tette, mire ódért hozzám, láttam félig a pohárban a bort, de nagyon fájt a lelkemnek ez. Tehát többet ez nem történik meg, mikor Úrvacsora osztás napja lesz, szépen csendben itthon imádkozom inkább, de én őseim gyönyörű szép emlékeit nem hajítom el magamtól. Hitemet megtartom, tiszta, igaz vallásomat, mig élek e gyarló testben. Akiknek pedig úgy szebb, cifrább, hát csak poharazzanak, de én azt gyűlölöm, mert nem úgy láttam, tanultam, az én hitemmel.
