Fraternity-Testvériség, 1945 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1945-02-01 / 2. szám
8 TESTVÉRISÉG “Elsején ott leszünk!” De addig volt még nyolc egész nap. Sorba járták a szomszédokat, rokonokat, jó embereiket, ösmerősöket. Búcsúzkodtak. Kimentek a határba. Végig legeltették szemüket a fákon, bokrokon, a zsendülő búzatáblákon, a sok erőt mutató tengeriken, lucernákon. Kimentek a kis erdőre, ahol tavaszelőkön ibolyát, gyöngyvirágot szedtek, zivataros nyári napok után gombát, télen meg száraz gallyakat... Abban állapodtak meg, hogy három esztendő, négy. Legfölebb öt. Több semmi esetre. Öt esztendő. Az már tíz hold föld. A pénzt összerakják. Minden garast. Beteszik a takarékba ... fialni! Úgy is volt. Öt esztendő elteltével a pénzük majd-majd elütötte a hat ezret. Akkor írtak a Panni apjának: Nézzen szét a határban. S az öreg Mátyás szemlélődött. Talált is hamarosan egy takaros kis tanyát tizenkét hold földdel. Alkuba bocsátkozott. S kellő huza-vona után megvette a gyerekeknek. Mátyás még azon az őszön beleállt a földbe. Szántott, vetett. Fogasolt, boronáit. Olyan munkát adott a tizenkét holdnak, amilyent az még sohasem kapott! Minden hantot megmozgatott, eligazgatott, kapa alá vett. De rugtatott is benne az élet! A tanyát kitapasztotta, kimeszelte. A tetejét megdugatta. Akkor írt a gyerekeknek: “Gyertek haza! Elég volt a szolgaságból! Ez a föld urasan eltart benneteket... csak szeretni kell!” Sadriék azt írták vissza, hogy még egy esztendő! Nem volt ahhoz való lelkűk, hogy azt a sok pénzt csak úgy odahagyják. Hát még egy esztendő! A miértet is papirosra tették: Istállót akarnak a tanya mellé, abba egypár lovat s tehenet. — De a hatodik esztendőt is megtoldották. Meg, mert ekkor már két kis gyerek lábatlanko- dott körülöttük. Azok ne cselédeskedjenek! így lett aztán a tizenkét holdból a nyolcadik esztendő végén húsz hold. S még ekkor is az terebélyesedett bennük, hogy... még egy esztendő! Eleddig úgy adódott, hogy a földjüket csak az öreg Mátyás leírt szavai után ösmerték. A kis tanyát is. A két lovat, a tehenet is. Mindig közbe jött valami s nem tudtak maguknak szakítani egy-két napot, hogy látó szemmel is láthatták volna a kis birtokukat. Hja, a belső cselédekre mindig szükség van! Egyszer azonban a méltóságos úr néhány napra külföldre utazott s ekkor Sadrit eleresztette öt napra. Arra az időre, amig ő is oda lesz. Tavasz volt. Az élet már erősen lüktetett a földben. Sadri a lépteit egyenesen a kis tanyának irányította az állomásról. Tudta a dűlőt. A tagot is. Lepingálta azt az öreg Mátyás alaposan. Már messziről meglátta a kis tanyát. A két égbenyíló jegenyét előtte. — Ott van ni! S nem győzött betelni a kis birtokkal. Elsőben is körüljárta. Mindenütt a mesgye szélén. Le-lehajolt. Fölvett egy-egy rögöt. Morzsolta az ujjai között. Meg-megállt. Visszanézett. Hol is a határ? Aztán tovább. Majd megint újra élőiről. De ekkor már parcellánként. Külön vette “akibe” búza törekedett, külön “akibe” árpa, tengeri. A búza már majd-majd kötésig ért. Rengett, ringott, amint selymes hátán végig nyargalt a szellő... Nagy öröm volt azt látni. Példátlan gyönyörűség. Egyenesedett a dereka, feszült a melle. Kétszer-háromszor is kirobbant a száján: — Ez az!... Aztán az istállót kerítette sorra. Az állatokat. Megsimogatta a hátukat, ráveregetett a hátukra, nyakukra. Végezetül szóba állt az öreg Mátyással is, de alig értett vele két-három szót, már újra kint volt a földön... Az idő csodagyorsan telt... A negyedik napon arra döbbent, hogy már csak egy napja van hátra. Holnap itt kell hagyni a kis tanyát, a búza, árpa tengeri-táblákat. A két szép lovat, tehenet... Hm? Hátha megírná, hogy beteg? Van az úgy, hogy éppen akkor töri le az embert a -nyavalyája, amikor nem is várja. Ugyde akkor a Panni megijed! Nem, azt nem írja, hogy beteg. Nem, mert soha nem élt még ennyire, mint most. Hogy volna beteg, itt, a tulajdon földjén. Igen, itt minden az övé. Meg Pannié. Ők szerezték. Az övék. Minden hant, rög, porszem. Benne a sok-sok élet. Az a kis pacsirta is, amelyek ott csattog a búzatábla fölött, a hajnali harmat is, mely ott csillog kora reggelenként a kis fűszálakon ... Etelt az öt nap. Lepergett. A hatodik is... S a Sadri nem mozdult. — Mi lesz hé? — kérdezte az öreg Mátyás. Sadri tilódott. Ott hagyja azt a sok biztos pénzt a városban? Vétek volna. Nagy vétek. De ha visszamegy, akkor meg nem látja majd a búzája fejlődését, növekedését, amint a kalászát hányja, virágzik... Aztán más arassa? Fölütötte a fejét s mint aki dűlőre jutott, azt mondta az öreg Mátyásnak: — Még ma írok a Panninak? — Mit? — Majd megtudja kend! S írt is. De csak ennyit: “Nem bírok ettől a földtől elszakadni! Nem és nem! Gyertek tik is haza!”
