Fraternity-Testvériség, 1945 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1945-09-01 / 9. szám

TESTVÉRISÉG

5

az időben kezdtek az illetékes állami hatóságok is belenézni az ügyekbe és elkezdték szorítani az egyleteket a “megjavításra.” A nevezett Ver- hovay-tisztviselők el is jöttek és az értekezletet a Rákóczi Hall egyik mellékszobájában tartottuk meg. Az értekezlet eredménye az lett, hogy 1916- ban megtartottuk az első egyesülési gyűlést Pitts- burghban, a volt Allegheny Hotelben. Abból kifolyólag gyüléseztünk Clevelandban, a Hotel Hollendenben s majd New Yorkban, az akkor még létezett Magyar Házban. Ezen gyűlés jegyzője Nagy tiszteletű Kalassay Sándor volt. Nemcsak a négy országos testület vett azon részt, hanem más testületek is, köztük a bridgeporti Szent László Egylet tisztikara is. Olyan szépen és biztosan ment a dolog, hogy végre Dezső János, a Bridgeporti Szövetség elnöke kimondta, miszerint minden rendben van, tartsunk egy közös konvenciót, a tisztikarok mondjanak le és utasítsák a tagságot, hogy válasszon uj tisztikart az eggyé alakult testület részére. Erre nagy megrökönyödés támadt, s Kövér Sándor, elnök a Verhovayak részéről nem volt jelen s igy Gábor István titkár jelentette ki, hogy ők nem igy gondolták; erre nincs felhatalmazásuk, tehát nem mehetnek bele. Elképzelhető, hogy mi volt a dolog mögött? Nem is lett belőle semmi.

De ugyanakkor — nem hivatalosan bár — kitudódott a dolog, hogy a Református Egyesület még megszavazás esetén se ment volna bele a dologba. Ez megérthető, mert ha például én a Református Egyesületnek valamely tisztviselője lettem volna, én is azt mondtam volna, hogy a mi református egyletünket ne olvasszuk bele semmiféle egyletbe se. — Később a Református Egyesületnek egy konvencióján tárgyalták ezt az ügyet s ma is birtokomban van az a levél, melyet a konvenció után dr. Nánássy Lajos jegyző irt, hogy ők, mint református jellegű egylet, egyszer s mindenkorra levették az ügyet a napirendről. Innét származik az, hogy a későbbi megmozdulásokban ők csak mint megfigyelők vettek részt. Be kell ismerni, hogy okos, előrelátó intézkedés volt tőlük.

Látván, hogy a különféle helyeken levő egyleteket nem lehet együvé hozni, egy darabig lappangott, majd nyilvánosságra került az az eszme, hogy egyesittessék a két bridgeporti egylet, már mint a Rákóczi s a Szövetség; igy kialakul egy egészséges konkurencia az egyesitett bridgeporti és a nyugatabbra működő Verhovay között. Ez annyira ment, a két tisztikar magáévá tette az eszmét ugyannyira, hogy az egyesítendő egylet alapszabályait nyomtatásban is kiadta — mindkét tisztikar aláírásával. Azzal együtt ment az ügy végleges leszavaztatásra mindkét fél tagsága elé. Megjegyzem, hogy egyik félnek a tagsága sem volt megterhelve semmivel sem a másik fél előnyére. Mi lett az eredmény? Az, hogy a Szövetség tagsága megszavazta, a Rákóczi tagsága pedig “egyhangúlag” nem szavazta meg. Hogyan? Úgy, hogy a szavazó-lapokat itt is, ott is és amott is — egy kéz állította ki és irta alá. Ezt a szavazó-lapok olvasására berendelt egyik Rákóczi tisztviselő (Mr. Bodolay) állapította meg és alaposan meg is mondta a véleményét. Tehát ebből sem lett semmi.

De mert az egyesülési eszme annyira jó és annyira benne van a nép lelkületében, hogy úgyszólván kiirthatatlan belőle, Verhovayék részéről a hazeltoni konvenció előtt újra felvetődött. Hogy ne mondhassa senki, hogy a Szövetség ki akar térni előle, a nevezett konvencióra a mi Felügyelő Bizottságunk Dezső János elnököt és engem küldött ki azzal a megbízatással, hogy ha csak lehet, üssük nyélbe a két egylet egyesítését. Ment is szépen a dolog. A konvenció alaposan megtárgyalta a módozatokat és az egyesülést elhatározta s az egyesületi formula és a szerződés formába öntésére Neményi Miklós Ernőt és engem küldött ki, s aznap este meg is csináltuk. Majdnem biztos, hogy megszavazta volna mindkét egylet tagsága. Ám a konvenció után a Verhovayék nem mozogtak, pedig a megállapodás szerint nekik kellett volna megtenni az első lépéseket. Néhány heti késedelem után egyszer csak kijött a sajtóban Gábor István titkárnak a nyilatkozata melyben — minden megokolás nélkül — kijelentette, hogy amig én leszek a Szövetség titkára, addig ő semmiféle egyesülési dologba nem megy bele. Nem tudom az okot, csak gondolom. Azt gondolom, hogy Gábor István én tőlem féltette a dzsábot, pedig arra éppen semmi oka nem volt. Én kezdettől fogva sohasem pályáztam az egyesítendő egylet elnökségére, titkárságára vagy pénztárnokságára. Őszintén megmondom, hogy azért, mert azokra a tisztségekre nagyobb tehetségű és imponálóbb embereket kívántam, mint az akkori bármely egyleti tisztviselők voltak. Megmondom őszintén, hogy az én titkárjelöltjeim az amerikai magyar ügyvédek és irók közül valók voltak, akik legnagyobb részt még most is közöttünk élnek. Abban az időben ötezer dollár fizetésért még bármelyiket meg lehetett volna kapni. Attól pedig nem féltem, hogy valamely dzsábot én is ne kapnék. Elnöknek pedig az amerikai felsőbb körökben is olyan számottevő egyénre gondoltam, akit nem meg kellett volna választani, hanem — meg kellett volna kérni, hogy vállalja az akkor még tiszteletbeli dzsábot.

Később, a 30-as évek elején, ismét kiindult