Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1944-03-01 / 3. szám
TESTVÉRISÉG 5 AZ ŰR MINDENESE Irta: Szabóné Lévay Margit Mikor ilyen mélyen megrendül a szivem, amint megrendült a Molnár István halálán, mindig önvádat érzek magammal szemben. Tudom, a Lélek vádja ez, hogy még mindig nem vagyok egészen a Krisztusé és nem mindazok sem, akik az enyémhez hasonló érzések között állanak ennek a szomorú esetnek hatása alatt. “Ha valaki én hozzám jő és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom,” — hallom a lélek vádját. (Luk. 14:26.) De a földiekhez ragaszkodó szív szembe kél a Lélek igazságával. Neki fáj a pótolhatatlan veszteség, vérzik benne a betölt- hetetlen ür. Az a pár értékes alkalom, amikor találkoztam és beszélgethettem Molnár Istvánnal, kétségtelenül bizonyítja nálam is, hogy az Amerikai magyar közéletet: itteni magyar életünk szivét, bizony, pótolhatatlan veszteség érte és benne egy betölthetetlen ür vérzik. De a szív fájdalmaiból arat a lélek. A szív veszteségéből lesz a lélek aratása. S minél súlyosabb a veszteség, annál dusabb az aratás. A fájdalom erősiti bennünk a hitet s éppen azért kell, hogy minden fájdalom, mely szivünket éri, közelebb vigyen bennünket Krisztushoz. Hitünk Mesteréhez, lelkünk Urához. így válik a fájdalom a hit fundamentumává. Akinél nem igy van, az sohase volt és sohase lesz a Krisztusé. “És valaki nem hordozza az ő keresztjét, és én utánam jő, nem lehet az én tanítványom.” Mesterünk ez igéi bizonyítják, hogy ő utána csak a fájdalmak, a megpróbáltatások keresztjét hordozva lehet menni. Tehát amig siránkozunk a csapások felett és zúgolódunk a veszteségek miatt, nem vagyunk maradéknélkül a Krisztuséi. Sajnos, még mindig nem vagyunk tökéletesek keresztyénségünkben. Még mindig több bennünk a kételkedés, mint a hit. Kicsiny hitüek vagyunk, mert sírunk és gyászolunk, mikor egy-egy kedves barátunk vagy valamely családtagunk meghal. Sajnálkozunk egy-egy kedves ismerős halálán, ahelyett, hogy örülnénk, hogy nála már beteljesedett, amit hirdetünk: nincs halála, örök élete van a hivő léleknek. Nem meghal, hanem Atyja hajlékába megy a tőlünk távozó. Visszamegy Ahhoz, akitől kijött: az Atyához. Ha igazán keresztyének lennénk, örülnünk kellene egy-egy kedves hazatérőn, mert hiszen Ahhoz tért vissza, Akihez igyekezünk vezetni már itt e földi életben minden lelket, Krisztushoz. Igen, örülnünk kellene, mert ahová megy, ott a szenvedőnek megszűnik minden fájdalma, a beteg meggyógyul. A sírénak eltöröltetetnek az ő könnyei és a szegénynek végetér az ő nyomorúsága. Mert Ott minden lélekre egyenlő fénnyel ragyog az öröküdvösség. Ezért csodálatos a gyászunk, hogy mindezeket tudjuk, hirdetjük, tanítjuk és mégis sírunk mi magunk is, a hirdetők, a tanítók. Szivünk önzése e sirás. Makrancos szembeszállása Istennel, az Isten bölcs akaratával, aki ha Haza szólította a lelket a testből, mi siratjuk a lélek nélkül maradt kihűlt teset. Azt, ami a földé és gyászunk sötétjében megfeledkezünk az örök Világosság honába tért lélekről, annak boldogságáról s az örvendező angyalok mennyei seregéről, akik éneklő örvendezéssel fogadják a Hazatért lelket és vezetik be az Atya hajlékába. Mert mig a gyászolók idelent sírnak és jajgatnak, Odafenn örvendezés van. És mert szivünk önzése miatt még mindez ideig nem tudtunk tökéletes követőivé lenni az Igének, nincsen még mustármagnyi hitünk se. Mert ha lenne, hegyeket dönthetnénk vele a tengerbe. Mert nem Péter apostol, hanem a benne munkálkodó krisztusi hit támasztotta fel a halálból Tábithát, a Joppéi szegények és árvák gazdag lelkű patronusát. (Csel 9:36-43.) Ilyen tábithai gazdag vala jó cselekedetben és alamizsnákban, melyeket osztogatot, az Amerikai Joppénak: a Református Egyesületnek és intézményeinek megalapító és irányitó szelleme: Molnár István. De villámként jött halálakor nem akadt Krisztusnak egyetlen tanítványa sem, aki Péter apostol hitével térdre esve imádkozott volna és a Péter igéivel szólott volna. És Joppé Mindenese örökre eltávozott körünkből. Hazament, mert igy volt kedvesebb Ő előtte. Az Urnák szüksége volt egy olyan hűséges mindenesre, mint amilyen Molnár István, aki betöltötte Mestere parancsolatait. Jó magot vetett Joppé földébe és ha eljött is az ő ellensége és konkolyt vetett a búza közé, ő nem szedte össze a konkolyt, hogy netalán azzal együtt a búzát is kiszaggassa. Hagyta, hogy együtt nőjjön mind a kettő az aratásig. Nem versengett és nem • kiáltott; az utcákon senki nem hallotta *az ő szavát. A megrepedezett nádat nem törte el és a pislogó gyertyabelet nem oltotta ki. Hagyta, hogy Mestere vigye diadalra majdan az ítéletet. És Joppé mindenesének éppen ezek a nemes tulajdonságai, igaz keresztyéni munkálkodása, nevének fennen zengő hire hirdetik, hogy nem halt meg, csak megnyugodott az ő fáradtságaitól. És földi hűségéért, amellyel szolgálta hazáját, egyházát, hitét s annak cselédeit: az
