Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1944-02-01 / 2. szám
TESTVÉRISÉG 11 SZÓL A HARANG Irta: Bodor Aladár Ezt a régi kis történetet egy nagyon kicsinyke és szegény háromszéki falucskáról hallottam valaha szavahihető öreg embertől. Csupa nagyon-nagyon szegény emberek laktak abban a kicsiny faluban, mindnyájan favágók meg szénégetők voltak, még az eklézsia presbiterei, meg a kurátor is favágásból meg szénégetésből tartotta fenn életét napról-napra. Mivel mindnyájan egyformán szegények voltak, tehát békességben éltek egymással és mivel a mindennapi kenyerük mindig bizonytalan volt, azért mindennap buzgón kellett fohászkodniok érette Istenhez, este pedig buzgón és hálásan köszönték meg. Mindnyájan jámbor, vallásos emberek voltak, mint ahogy a szegény emberek rendszerint is jobban érzik Isten közellé- tét. A kicsinyke falunak a temploma is egészen kicsinyke volt, de szép faragványokkal ékesítették a szószéket, meg a padokat, az asz- szonyok el nem mulasztották volna a templomot ünnepekre gondosan kimeszelni, a leányok meg olyan szép térítőt munkáltak az Ur asztalára, hogy arra aztán az egész falu büszke lehetett. Csak egy nagy hiányossága volt a falu életének: nem volt harangjuk a szép sudár tor- nyocskában. Gazdag ember nem volt az eklézsiában, aki elhalálozásakor harangra hagya- kozhatott volna, a leányaikat pedig nem akarták Oláhországba ereszteni szolgálónak, hogy igy pénzt szerezzenek, azt már nem engedték bizony. Hanem mert mégis igen szerették volna, hogy nekik is legyen harangjuk, mely az időre figyelmeztesse, Isten tiszteletére összegyűjtse őket, összetanakodtak és elhatározták, hogy nagy adót vetnek ki magukra a harang javára. Azt vetették ki magukra, hogy mindaddig vasárnaponként, de még sátorors ünnepeken is csak hétköznapi ebédet esznek, félreteszik a karácsonyi kalácsra valót is, amig ösz- szegyül a harangra való. Éveken át nem volt bizony kalács még a pap, meg a kurátor házánál sem. A tiszteletes ur ajánlotta ugyan, hogy ő elmenne és talán gyüjthetne valamelyes segítséget a távolabbi jobbmódu eklézsiáktól, de a dolgot megtanácskozván, mégis elállottak ettől a gondolattól, mert azt akarták, hogy a harangjuk egészen csak az övék legyen. El lehet aztán gondolni, mekkora öröm volt az, amikor végül mind összegyűlt a harangra való és el lehetett indulni a harang elhozata- lára. Nyolc bivaly volt összesen az egész faluban, de mind a nyolcat befogták ám a harangot hozó szekérbe! Holott talán kettő is elbírta volna, hiszen nem volt az valami igen nagy harang. Nem volt nagy, de igen széphangu és kedves formájú harang volt és igen szerették. Sok-sok virággal ékes szekér hozta haza, mindenki igyekezett végigsimogatni, az öreg asz- szonyok még meg is csókolgatták a harangot, boldogan könnyezve, hogy ezt a nagy örömet is megérhették. Nagy ünnepség volt az, amikor a harangot felhúzták a toronyba, hát mikor még először megkonditották! Boldogan és büszkén néztek össze a presbiterek, de még a szomszéd falvakból az ünnepségre sereglett vendégek is elismerték, hogy ilyen gyönyörűséges szép szavú harangja messzi vidékeknek nincsen ám! Ez bizonyosan elhallatszik az egész határba, még a legtávolibb erdőkből-völgyekből is össze tudja hívni a híveket. Az ünnepi közebéden, amikor is először volt kalács az asztalon nagy időknek utána, föl is vetődött az önérzetre emelkedett presbiterek, meg az összesereglett vendégek között, hogy vájjon milyen messzire hangozhat el a falujuk harangja. Két mérföldre? Háromra? Mert olyan is akadt, aki úgy vélte, hogy elhallatszik bizony az még a Szépmezőn túlra, Sepsziszent- györgyre is, meg Brassóba is. A vendégek hitetlenkedtek, a presbiterek meg erősködtek, hogy még annál messzebb is elhallatszik. Sok szó esett erről azután is, későbbi napokban is; némely szomszéd falubéliek még kevélységgel is megvádolták egymás között a falu presbitereit, amiért azt hiszik magukról, hogy talán sehol a világon nincs több ilyen szépenhangzó és messzire szóló harangja egyetlen falunak se. Hiszen szép, szép, ha szeretik a harangjukat, meg is szokhatták időkre rendre, bizonyosan jobban is hozzánevekedett a fülük a maguk falujának harangszava hallására, de mégis. Egyszer aztán, időknek utána, hogy megint szóba került a falu szépenszóló harangjának dicsérete, vetélkedő szavak meg vitatások után elhatározta két presbiter a többiek jóvá-
