Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1944-02-01 / 2. szám

TESTVÉRISÉG 11 SZÓL A HARANG Irta: Bodor Aladár Ezt a régi kis történetet egy nagyon ki­csinyke és szegény háromszéki falucskáról hal­lottam valaha szavahihető öreg embertől. Csu­pa nagyon-nagyon szegény emberek laktak ab­ban a kicsiny faluban, mindnyájan favágók meg szénégetők voltak, még az eklézsia presbiterei, meg a kurátor is favágásból meg szénégetés­ből tartotta fenn életét napról-napra. Mivel mindnyájan egyformán szegények voltak, te­hát békességben éltek egymással és mivel a mindennapi kenyerük mindig bizonytalan volt, azért mindennap buzgón kellett fohászkodniok érette Istenhez, este pedig buzgón és hálásan köszönték meg. Mindnyájan jámbor, vallásos emberek voltak, mint ahogy a szegény embe­rek rendszerint is jobban érzik Isten közellé- tét. A kicsinyke falunak a temploma is egé­szen kicsinyke volt, de szép faragványokkal ékesítették a szószéket, meg a padokat, az asz- szonyok el nem mulasztották volna a templo­mot ünnepekre gondosan kimeszelni, a leá­nyok meg olyan szép térítőt munkáltak az Ur asztalára, hogy arra aztán az egész falu büszke lehetett. Csak egy nagy hiányossága volt a falu éle­tének: nem volt harangjuk a szép sudár tor- nyocskában. Gazdag ember nem volt az eklé­zsiában, aki elhalálozásakor harangra hagya- kozhatott volna, a leányaikat pedig nem akar­ták Oláhországba ereszteni szolgálónak, hogy igy pénzt szerezzenek, azt már nem engedték bizony. Hanem mert mégis igen szerették volna, hogy nekik is legyen harangjuk, mely az időre figyelmeztesse, Isten tiszteletére összegyűjtse őket, összetanakodtak és elhatározták, hogy nagy adót vetnek ki magukra a harang ja­vára. Azt vetették ki magukra, hogy mindad­dig vasárnaponként, de még sátorors ünnepe­ken is csak hétköznapi ebédet esznek, félrete­szik a karácsonyi kalácsra valót is, amig ösz- szegyül a harangra való. Éveken át nem volt bizony kalács még a pap, meg a kurátor házá­nál sem. A tiszteletes ur ajánlotta ugyan, hogy ő elmenne és talán gyüjthetne valamelyes se­gítséget a távolabbi jobbmódu eklézsiáktól, de a dolgot megtanácskozván, mégis elállottak et­től a gondolattól, mert azt akarták, hogy a ha­rangjuk egészen csak az övék legyen. El lehet aztán gondolni, mekkora öröm volt az, amikor végül mind összegyűlt a harangra való és el lehetett indulni a harang elhozata- lára. Nyolc bivaly volt összesen az egész falu­ban, de mind a nyolcat befogták ám a haran­got hozó szekérbe! Holott talán kettő is elbírta volna, hiszen nem volt az valami igen nagy harang. Nem volt nagy, de igen széphangu és kedves formájú harang volt és igen szerették. Sok-sok virággal ékes szekér hozta haza, min­denki igyekezett végigsimogatni, az öreg asz- szonyok még meg is csókolgatták a harangot, boldogan könnyezve, hogy ezt a nagy örömet is megérhették. Nagy ünnepség volt az, amikor a harangot felhúzták a toronyba, hát mikor még először megkonditották! Boldogan és büszkén néztek össze a presbiterek, de még a szomszéd falvak­ból az ünnepségre sereglett vendégek is elis­merték, hogy ilyen gyönyörűséges szép szavú harangja messzi vidékeknek nincsen ám! Ez bi­zonyosan elhallatszik az egész határba, még a legtávolibb erdőkből-völgyekből is össze tudja hívni a híveket. Az ünnepi közebéden, amikor is először volt kalács az asztalon nagy időknek utána, föl is vetődött az önérzetre emelkedett presbiterek, meg az összesereglett vendégek között, hogy vájjon milyen messzire hangozhat el a falujuk harangja. Két mérföldre? Háromra? Mert olyan is akadt, aki úgy vélte, hogy elhallatszik bi­zony az még a Szépmezőn túlra, Sepsziszent- györgyre is, meg Brassóba is. A vendégek hitetlenkedtek, a presbiterek meg erősködtek, hogy még annál messzebb is elhallatszik. Sok szó esett erről azután is, későbbi na­pokban is; némely szomszéd falubéliek még ke­vélységgel is megvádolták egymás között a falu presbitereit, amiért azt hiszik magukról, hogy talán sehol a világon nincs több ilyen szépenhangzó és messzire szóló harangja egyet­len falunak se. Hiszen szép, szép, ha szeretik a harangjukat, meg is szokhatták időkre rend­re, bizonyosan jobban is hozzánevekedett a fü­lük a maguk falujának harangszava hallására, de mégis. Egyszer aztán, időknek utána, hogy me­gint szóba került a falu szépenszóló harangjá­nak dicsérete, vetélkedő szavak meg vitatások után elhatározta két presbiter a többiek jóvá-

Next

/
Thumbnails
Contents