Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1944-02-01 / 2. szám
8 TESTVÉRISÉG vele, az alig iskolázott leszerelt fiatal katonával utaim. Mert amint magasabbak az egek a földnél, akfoglalkozni és aki valósággal belekényszeritette, hogy tanuljon és képezze magát. A lelki édes anya Dr. Szabó István ungvári lelkész, a Magyar- országi Református Egyház jelenleg Amerikában tartózkodó konventi kiküldöttje igy búcsúzott: Az ezeréves magyar tölgynek büszke és szép hajtása voltál Molnár István, aki amerikai talajon magad is külön, kis tölggyé terebélyesedtél. A négyszázéves magyar kálvinista Sión virágoskertjéből szakított hamisítatlan és nemes sarj voltál, akinek lábai nyomán itt, amerikai földön, egy valóságos kis virágoskert fakadt fel a földből. Ha a háború sötét felhői nem borulnának ma reá kérlelhetetlenül az egész világra és meg nem szakítanák az édesanya és távolbaszakadt gyermekei között az összeköttetést, bizonyosan tudom, hogy a mai napon a magyarországi Református Egyház is ideküldötte volna hozzád a mérhetetlen óceán kábelhálózatán át az Édesanya utolsó Isten Hozzádj át. Ez az Isten Hozzád azonban, igy minden külön küldés nélkül is itt lebeg most némán e templomban tetemed felett. Csengjen azért hát az most feléd az én hallható hangomon keresztül; szavaimon át boruljon most rád az Édesanya utolsó áldása: “Jól vagyon jó és hü szolgám ... hü voltál ... Legyen a tiéd az Élet koronája!” Molnár István Isten Hozzád! — “Ki szeretett úgy, amint te szerettél, Akkor is él, ha már sírba hullt!” A második anya Dr. Tóth Sándor belmissziói titkár, Egyesületünk volt alelnöke és pénztárosa, az Evangelical and Reformed Church búcsú köszöntését hozta: Megköszönni jöttem azt a sok áldást, amivel rajtad keresztül tette gazdagabbá az életünket a mindenható Isten. Az Ő egyházának tiszta látású prófétája, törvényének őre és betöltője, szolgáinak nevelője voltál. Valamennyiőnk között elsőként láttad meg, hogy változott életsorsunk milyen uj irányba tereli lelkünk világát, keresztyén életmódunkat, és attól kezdve rendületlenül vezettél ezen az utón. Állhatatos hűségedért amerikai anyaszentegyházunk hálás köszönetét hozom. Különösképpen nagy megbecsüléssel tesz tisztességet előtted egyházunk Nemzeti Missziói Tanácsa, melynek minden magyar munkáját híven támogattad. Huszonnyolc esztendőn át jóságos tanácsoddal mindig küzdő vezértestületi munkatársam, egy egész emberöltőn át mélyen tisztelt barátom, — Isten veled! A viszontlátásra ott, ahová Urunkba vetett hitünk alapján mindnyájan vágyódunk, — és ahová te már hazaérkeztél. Reformátusságunk Dr. Vincze Károly, a Ref. Lelkészegyesület jelenlegi elnökének szavain keresztül amerikai magyar reformátusságunk egyetemének s a lel- készi karnak búcsúja hangzott: Az Ige ismét igaznak bizonyult. “Nem az én gondolataim a ti gondolataitok és nem a ti utaitok az én képen magasabbak az én utaim utaitoknál és gondolataim gondolataitoknál” (Ézsaiás 55:8-9). Molnár István számára a családi körben élvezett nyugalomnak még sok boldog esztendejét reméltük és kívántuk a földön. És imé, csak hetekre zsugorodtak az ebbéli reménységek és kívánságok. Bizony, ez a koporsó megdöbbentően szemlélteti ama másik igének az igazságát is: “Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk” (I. Kor. 15:19). Ámde nekünk a földi életen túlérő reménységünk van, mert hitünk van. “A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid. 11:1). Ez a hit azt mondja nékünk, hogy Isten mégis telj esitette Molnár Istvánnak, az ő szeretteinek és barátéinak óhaját... az ő isteni módja szerint, “feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk” (Efez. 3:20). Adta néki az Ő békességét, “mely minden értelmet felülhalad” (Fii. 4:7). A földi élet csendes örömei helyett adta néki azokat, “amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szive meg sem gondolt, a- miket Isten készített az Őt szeretőknek” (I. Kor. 2:9). A nem látott dolgokról való ez a meggyőződésünk, a mi hitünk, nyújtson vigasztalást mindazoknak, akik az Ő Urától hazahívott hiv szolgának ezen a földön kívántak még boldogságot és nyugodalmat. Sőt Isten akaratán megnyugvásunk mellett legyen ott szivünkben az Isten iránt való hálaadás is Molnár István életéért. Addig nem lesz oka szégyelni Istennek azt, hogy Istenünknek neveztessék (Zsid. 11:16), amig ilyen életekkel áldozhatunk Néki. Az amerikai magyar reformátusságnak és az Istent a között szolgáló lelkészi karnak a szive összedobbant a gyászoló család szivével a fájdalomban. Dobbanjon össze az ő szivük is a miénkkel szent hitünk vigasztalásában. Egyesületünk Király Imre, egyesületünk pénztárnoka a Református Egyesület nagy családjának, vezértestületünk s hivatalnoki karunk “Isten veled”- jét tolmácsolta: Közel és távolról emlékezni és búcsúzni sereglettünk fel ide, erre a Lélek által megszentelt helyre. Emlékezünk és búcsúzunk amerikai magyarságunk egyik úttörő, amerikai magyar közéletünkben egyik vezérférfiáiól, néhai Molnár István atyánkfiától, ki Istenünk rendelése szerint eltávozott közülünk Isten Országába. Néhai Molnár István magyar földön magyarnak született, magyarnak nevelődött és itt ifjú életének a csillagsávos lobogó védelmére való felajánlásával tette magát amerikaivá. A spanyol háború kezdetén beállt katonának, igy lett hü fiává földi életén keresztül befogadó hazájának. Magyarnak született, amerikaivá lett: e kettős adottság tette őt amerikai magyarrá, az amerikai magyarok között egyik szervező, építő vezérférfiuvá. Néhai Molnár István tizenhat éves fejjel, az ő általa gyakran emlegetett szavai szerint, magát azzal biztatva lépett partra a kivándorlók hajójáról, hogy: No fiú! Ez a nagy ország a tied, itt mindenki testvéred, érezd magadat itthon. Ettől kezdve néhai Molnár István, — ha ázott, ha
