Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1944-01-01 / 1. szám
4 TESTVÉRISÉG zenditi szent harmóniára egyetlen elpattantnak rezdülése. Molnár István puritán magyar kálvinista volt. Istenét lélekben és igazságban s nem külső' diszek közepette imádta. Ilyennek akarta ő is, családja is, a temetését. Egyszerűnek, nem koszorúk halmazával hivalkodónak. Emléke hát nem is fog elhervadni a koporsójára helyezett virágokkal. Élni fog a szívekben, az alkotásokban s élni fog majd annak a harangnak szavában, amit barátai és tisztelői a ligonieri “Mória hegyén” állitanak neki emlékül. Molnár István elnémult, de a “Molnár harang” szólani fog. Szólani fog és hirdetni fogja: “Áldott az igazaknak emlékezete.” Borshy-Kerekes György. AZÉRT KÜEDTELEK A szöveg, amivel évi munkánkat bevezetjük, igy kezdődik: “A HIT ESZTENDEJE nevet viseli az Ur 1944-ik éve a mi számunkra. Hiszünk Istenben, megbecsüljük múltúnkat, reménységgel tekintünk a jövő felé.” Mit jelent ez? Mi a vezérlő lelke 1944 évi munkánknak? A Földközi Tenger felé fordul ma millió és millió lélek érdeklődése. Ott harcolnak, vé- reznek fiaink. Századokkal ezelőtt volt ott valaki. Pál apostol és munkatársa, Titus. Kréta szigetén voltak. Ők is harcoltak. A lélek fegyverével a bűn ellen. Pál a szigeten hagyja Ti- tust. Titus elkeseredik. Sok a baj, gonoszak az emberek, reménytelen a helyzet. Nincs kedve. Máshová vágyik. Pál levelet irt neki. “Titus! amit mondasz, mind igaz. Sok a baj, temérdek a munka, gonoszak az emberek... de éppen azért küldtelek oda, hogy rendbehozd a dolgokat!” Istenben bizó ember számára megtiszteltetés, megbecsülés az, ha nehéz feladatok megoldását bízzák rá. Akkor boldog, ha Isten munkatársként használja. Pál azt Írja: vigyázok rá, hogy “méltatlanná ne legyek.” A toll ott fekszik az íróasztalon: “gazdám mindig engem használt gondolatai leírására... most már hetek óta nem vesz kezébe... mi történt? méltatlanná, alkalmatlanná lettem?!” Kétféle életfelfogás van. Az egyik játszótérnek nézi az életet. Örül, ha kihúzhatja magát a kötelességtelj esités, áldozathozatal alól, ha a dolgok könnyebb végét foghatja. A másik tudja azt, hogy önfeláldozás, áldozathozatal, kereszthordozás által megy előre Isten Országa és örül, ha részt vehet ezekben. Az egyiknek teher, a másiknak felmagasztalás a munka. Az egyik akkor boldog, ha semmit sem kell tenni, a másik szomorú, ha nem használja Isten. Mi, Református Egyesületünk tagjai, hiszünk Istenben. Jelmondatunk: “Isten velünk!” Hiszünk abban, hogy Istennek terve van, munkálkodik és a terve megvalósítására, munkája elvégzésére munkatársul választott minket. Hiszünk Istenben, hogy azért alkotta meg a Református Egyesületet, mert feladatok, elvégezni való munkák voltak. És mert hittünk Istenben és a szolgálatban, azért sohasem féltünk az áldozathozataltól, kereszthordozástól, feladadatok elvégzésétől. Azért volt az, hogy a múltban a Református Egyesület tett legtöbbet a teherhordozás terén. Szibériai hadifoglyok, hadi özvegyek, árvák, öregek ügyének felkarolása, Hadi Kötvények vásárlása, a két haza érdekeinek munkálása, az Egyház, az amerikai magyar élet, magyar betű építése és ápolása terén sohasem féltünk a munkától. Sőt akkor voltunk boldogok, ha szolgálhattunk. 1944-ben még több a feladat, még több a kereszthordozás, áldozathozatal, még nehezebb a munka? Nem baj! Hiszünk Istenben és tudjuk, hogy “éppen azért rendelt” minket Isten, hogy ezek között áldást, segítséget adó szolgálatot végezzünk. “Éppen azért rendelt,” hogy a bajok, a sok feladat között Isten eszköze, Isten munkatársa legyünk. Ez a mi megtiszteltetésünk, ez a mi felmagasztalásunk, alkalmunk! Hiszünk Istenben! ezért tudjuk azt, hogy nemcsak szégyen volna ránk, ha hátraállanánk, de kizárnánk magunkat a Hit és Haza hőseinek társaságából, kitöröltetnénk az Élet Könyvéből. így becsüljük meg a multat, ha az ősök által hordozott keresztet tovább visszük! Istenben bízva, kötelességünket végezve, áldozatot hozva, reménységgel tekintünk a jövő elé. Azzal a reménységgel, hogy “a győze- delem, ami meggyőzi a világot: a mi hitünk!” és a mi szolgáltunk! “Isten velünk, kicsoda ellenünk?!” Az lesz a mi legszebb jutalmunk, ha halljuk Isten elismerését: “Nem szégyenlem őket, hogy Istenünknek neveztek!” Nem szégyenlem őket, hogy azt választották jelszóul: Hiszünk Istenben! Testvér! Ott vagy-é a csatatéren, a munka mezején? Katona, munkás, vagy szemlélő vagy-é? Dr. Újlaki Ferenc.
