Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1944-10-01 / 10. szám
8 TESTVÉRISÉG wonder-deer running as swift as the wind through highlands and lowlands, meadows and forests. I saw the two mystic heroes on horseback chasing him with a terrific speed day and night, and night and day. Often they thought their shooting arrows reached him, but they never did. Often they shouted with joy: ‘the wonder-deer is ours’, but it was not. Soon I noticed that the two heroes on horseback were not the two ancient knights of the legend: Hunor and Magyar; but Prince Bocskay, with the diamond crown on his head, and young Gabriel Bethlen.” “No, No, Mother!” exclaimed the daughter, “no more of your symbolic dreams!” “Elizabeth! Dreams come nearer to real life than most of us will ever realize”, returned the old woman promptly, opening her eyes for a moment; then closing them again, she went on with the story of her dream: “Night came again. The forest was dark. A yellow half-moon grinned with malignity in the sky. And lo, behind the wonder-deer-chasing horsemen, two monstrous bird-like creatures flew in the air, chasing them in turn. One had the shape of an eagle with two heads; the other that of a big, black, bloodthirsty hawk; both of them with claws of half yard length. The horses were rushing down a slope.... and then they came to a swiftly running brook. And look! ... in the brook it was not water that flowed, but blood; red, steaming, streaming blood. The wonder- deer overjumped the brook with no moment lost. But the horses came to a sudden stop. On the sudden halt the diamond crown fell off from the Prince's head and tumbled into the stream of blood. The monstrous eagle and the hawk swooped the Prince into their claws of half yard length. Young Gabriel’s horse then jumped over the stream from fright and followed the wonder-deer, that had disappeared in the forest. Then I woke up!” “Frightful! Terrible!” whispered Madam de Al- vinczy, shaking like a leaf. “I hope, no explanations and no symbols, Mother!” exclaimed the indignant daughter. “There is no need for explanation! The dream explains itself!” rejoined the ,old woman opening her eyes. “And as to the symbols... they are easily understood. The wonder-deer: liberty, the half-moon: the Turk, the double-headed eagle: Vienna, the black hawk: Rome. The fallen crown... that, oh, I do not like. I wish I never would have had this dream!” “Dreams mean nothing, Mother; they have no bearing on life.” “My dreams, my daughter, never lie! Though this is one time I wish they did! That fallen crown... that eagle with the double-head ... that big, black hawk ... I wish I never would have seen.” Just then suddenly the ancient psalm broke forth from inside the old Elizabeth Church and echoed through the Market Square. The ninetieth psalm, that has become a sort of an anthem for the .Hungarian Calvinists, floated through the air with its so characteristic and striking force and power: — To be continued — tarn a csoda-szarvast, amint rohant szélnél sebesebben hegyen és völgyön, erdőn és téren át. Láttam a két legendás hős vitézt lovak hátán ülve, amint üldözték azt szörnyű sebeséggel nappal és éjjel, homályban és napfényben. Sokszor úgy vélték, hogy repülő nyilaik cél- bataláltak; de nem. Többször ujjongva felkiáltottak: ‘mienk a csoda-szarvas!’; de nem volt az övék. Egyszer- csak felismertem, hogy a lovakon ülő két hős nem is a legenda két ősi lovagja: Hunor és Magyar; hanem István fejedelem gyémánt koronával a fején és ifjú Bethlen Gábor.” “Anyám! Anyám;” kiáltott erre fel leánya, “Ne többet a te jóslatos álmaidból!” “Erzsébet! Az álnok sokkal közelebb vannak a való élethez, mint mi emberek sokszor elképzeljük” vágott vissza gyorsan az öreg nagyasszony. Egy pillanatra szemét felnyitotta, majd ismét lezárta és halkan, sejtelmesen tovább regélte álmát. “Majd újra beesteledett. Homályosan sötét volt az erdő vadonja. A sárga félhold rosszindulatúan vigyorgott az égen. És im lám, a csoda-szarvast kergető két lovas mögött két madárszerü szörnyeteg repült, viszonylag őket üldözvén. Az egyiknek sas formája volt, de két fejjel; a másiknak nagy, fekete, vérszomjas sólyom alakja volt: mindkettőnek félölnyire nyúltak előre félelmetes karmai. A lovak lankás talajon rohantak alá... aztán sebesen rohanó patakhoz érkeztek. És jajj ...! nem viz volt az, ami a patakban hullámzott, hanem vér; patakzó, piros, frissen gőzölgő vér. A csodaszarvas szempillantás alatt röppent át a vér-patak medre felett. De a lovak hirtelen megtorpantak. A nagy zökkenés következtében a gyémánt korona leesett a fejedelem fejéről és belezuhant a hömpölygő vér-árba. A két szörnymadár fél-ölnyi karmaival megragadta a szegény fejedelmet. A fiatal Gábor lova erre félelmében átugrott a patak felett és kergette tovább a csoda- szarvast, mely egy időre ismét eltűnt az erdő sűrűjében. És1 erre felébredtem.” “Borzalmas! Rettentő!” suttogta minden tagjában falevél módjára reszketve a tiszteletes asszony. “Remélem most nem következik a magyarázat és nem jönnek a jelképfejtegetések, Anyám?!” kiáltott fel méltatlankodóan az álmokat látó nagyasszony leánya. “Magyarázatra szükség nincsen. Ez az álom megmagyarázza önmagát” — folytatta az idős nő szemeit felnyitva. “Ami pedig a jelképeket illeti... azok szinte megfejtik önmagukat. A csoda-szarvas: a Szabadság; a fél-hold: a török, a kétfejű sas: Bécs, a fekete sólyom: Róma,... a lehullott korona pedig... jajj de szomorú balsejtelmet kelt bennem. Oh vajha sohase álmodtam volna ezt a végzetteljes álmot!” “Az álmok, anyám, mit sem jelentenek. Álom és való két külön világ. Egyiknek a másikhoz semmi köze sincsen.” “Az én álmaim, leányom, sohasem hazudnak! Habár most először életemben sovárogva kivánom, hogy hazudnék az álmom. Azt a lehullott koronát... a kétfejű sast... a nagy, fekete sólymot... oh, vajha sohasem láttam volna én.” Ebben a pillanatban benn az öreg templomban felharsant az ősi zsoltár, a XC-ik, ami szinte himnuszává vált a magyar kálvinistáknak. Hangfoszlányai áttörtek a falakon és hatalmas erővel zúgtak végig a levegőégen: — Folytatása következik —
