Fraternity-Testvériség, 1944 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1944-08-01 / 8. szám
6 TESTVÉRISÉG 3. Az ausztriai népek irányában a magyar nép rokonszenve nyilatkoztassék ki. A magyar nemzet létele és sorsa s a magyar faj biztonsága és jövője e perctől Kossuth Lajos kezében összpontosult. XIII. Kossuth Lajos a nevéhez kötött várakozásokat fényesen beváltotta. Midőn V. Ferdinánd hirtelen lemondása Magyarország köz- és népjogi helyzetét rendkívül megnehezitette, Windischgrátz diadalmas zászlóin pedig élesre fent karmokkal, kevélyen tört előre Budapest felé a nem régen még törött szárnyú, porban fetrengő kétfejű sas, — a legbátrabb keblekben is megrendült a hit. A nemzet jogait másként, mint megalázó, jogvesztő alkuval megmenteni lehetetlennek látszott. Többtagú küldöttség indult tehát a császári fővezérhez, a béke olaj ágát lengetve, egyezkedést ajánlva a parlament megbizásából. A dölyfös osztrák katona azonban rosszabbnak bizonyult még a hírénél is. Hadviselő félnek, csatatéri ellenségnek gonoszabb, irgalmatlanabb volt Afrika legvadabb törzseinél. Lábbal taposott még azon félszázados népjogi szokásra és elvre is, hogy a követek személye szent és sérthetetlen. S kihívó gőggel szabta meg a “kegyelem” egyetlen föltételét: “Unbedingte Unterwerfung!” Föltétien meghódolás! Soha! kiáltott most fölmagasztosult önérzettel Kossuth. S pár hét múlva millió ajk és millió szív visszhangozta országszerte, hogy — soha! Ami aztán következett, nem história, hanem tündérmese. Nem hétköznapi tények, hanem ter- mészetfölötti csodák vakító sokasága! Kossuth lángszavára seregek támadtak a földből, szereltettek föl a semmiből. S százak és ezrek, tegnap még ismeretlen, szerény polgárok másnap már mint hősök és hadvezérek tündököltek a csatamezőn, avatják szentebbé önfeláldozásukkal az ügyet, hamvaikkal a drága szülőföldet minden összeütközésnél... Egy év sem múlt még egészen el azóta, hogy 1848 március 15-én a Nemzeti Muzeum főlépcsőjén eget verő üdvrivalgások közt először bontották ki felsőbb engedély nélkül a három- szinü zászlót. S four és kézműves, milliomos és napszámos, aggastyánok és serdülő ifjak vetélkedő hévvel zenditették rá ott: “A magyarok istenére esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Nem istenkáromlás volt ez a fölharsogó eskü, hanem buzgó imádság a magyarok istenéhez, ezrek ajkán, milliók nevében. És vallásos fohász, mely ott rejtőzött, ott izott immár századok óta a magyar kebelben, s földi mocsoktól tisztán, teljesülés reményével szállott most a magasba, a mindenek urának zsámolyához! És amire e fönséges jelenetnél, e korszakosán fontos órában ünnepélyes esküt tőnek a főváros polgárai: felelős kormány, népképviselet, közteherviselés, nemzeti haderő, sajtószabadság, polgári egyenlőség és a többi hatalmas eszme evangéliummá szentesült lassanként országosan. * Október közepe táján tette közzé Windischgrátz a teljhatalmú uj fővezér első kiáltványát, haditörvényszékkel fenyegetve azokat a tiszteket, akik tovább szolgálnak a magyar hadseregben. Kossuth felelt neki a nemzet nevében. Erélyesen, mégis úgy, hogy a sorok közben félig békejobbot kínált. Windischgrátz ridegen asztal alá dobta az iratot. “Pártütőkkel nem alkuszom!” “Mit Rebellen untehandle ich nicht.” S 40,000 emberrel és 150 ágyúval visszaszo- ritá a Bécs fölmentésére siető, szervezetlen maroknyi magyar hadat. Az első kudarc nem ijesztett rá senkire. Legkevésbbé Kossuthra. Hanem azért okult belőle. Nagy arányokban kezdte szervezni az önvédelmet. Rövid időn belül 100,000 ember 250 ágyúval lelkesült e közös jelszóra: Előre, a haza szent nevében! Egyidejűleg erkölcsi támogatásért fordul a magyar kormány ezerkezü elnöke a külföldi udvarokhoz. Teleky Lászlót ily célból Párisba küldi. Szalay Lászlót Angliába. Splényi Lajost Tu- rinba. Vimmer evangélikus lelkészt Poroszországba. S nem rajta múlt, hogy jó szónál egyéb nem, s ez is csak gyéren, nem hivatalos formában jut onnan a magyar ügynek. V. Ferdinánd váratlan lemondása (dec. 2-án) a trónról Ferencz Károly főherceg, ezé viszont Ferencz József főherceg javára szintén csak pillanatra akasztja meg Kossuth éjt-napot egyesitő, leirhatatlanul tevékeny, dúsan gyümölcsöző munkaerejét és kedvét. A képviselőházban egy jelentéktelen töredék (a későbbi vakondok vagy békepárt) hajlandó elismerni az uj uralkodót, ha mindjárt a törvényben előirt kötelező formák sérelmével, kerülő utón ült is föl a trónra. Kossuth nem. Meggyőzi a házat, hogy leléphet a törvényes térről, föláldozhatja jobb meggyőződését, kiejtheti kezéből a legsúlyosabb fegyvert: békét, igazságot e roppant áron sem fog vásárolni. S már a legközelebbi tények fényesen tanúskodnak, hogy az ő felfogása helyes; bizalmatlansága mindenképen alapos és indokolt. (Folytatjuk)
